Hétfő este az A38-on ismét egy zseni koncertnek lehetett szem és fültanúja az a maroknyi ember, aki nem volt rest a jeges szél ellenére sem hajóra szállni. Én nem tudom, hogy tényleg ennyire beragadt-e a Pannon Puma (tény, hogy irreálisan drágák a jegyek) vagy manapság már mindenkinek többet ér a Barca-Real, mint egy jó rock-buli, de a gyenge félház nem volt szívderítő látvány. Persze, a Stuck Mojo-n még ennél is jóval kevesebben voltunk, mondjuk talán százan (!), és az is akkorát szólt, hogy mindenki sopánkodhat, aki kihagyta!
Nos, a Képzelt Várostól elnézést kell kérnem, de a legnagyobb igyekezetem ellenére is sikerült lecsúsznom a koncertjükről, pedig tényleg kíváncsi lettem volna. Majd legközelebb.

Turbo. Kérem tisztelettel, a srácok hatalmasat zenéltek! Tették ezt egy hihetetlenül puhapöcs közönség előtt - aminek persze én is tagja voltam -, szóval nagyon nem volt könnyű dolguk. A közönség már csak azért is megérdemel egy bazi nagy körmöst, mert Anneke-t egyből üdvrivalgással fogadta, s a hollandus koncertje alatt végig rock közönséghez méltóan teljesített, azaz örült, tapsolt, hujjogott stb. A Turbo-t meg lefagyott testtel, némán bámulta. Pedig Vígh Dávidék igazán kitettek magukért. Elképesztően egyben van a csapat s mágikus a zene, amit művelnek! Nem tudom, ki milyen hatásokat hall ki belőlük, nekem a ritmusokban, meg úgy a zene hangulatában erősen ott van a Tool, néha egy kis RATM is a gitárban, a lendületük a Chili-vel vetekszik, és közben olyanok, mintha a Zeppelin reinkarnációja lennének. Érdekes, de nagyon tetszetős egyveleg. Szóval nagyon-nagyon jók – de roppant nehéz dolguk lesz itthon. Nem tudom, ki menedzseli őket, és milyen célokat tűztek ki maguk elé. Véleményem szerint a világon bárhol, bármilyen közegben megállnák a helyüket, viszont Magyarországon, az angol nyelvvel, meg ezzel az agyas, elszállós zenével, amiben írmagja sincs a magyar hard-rock hagyományoknak, sem a germán sörmetálnak, szinte reménytelennek látom a helyzetet. Mindenesetre, ha rövid is volt a program, de akkorát muzsikáltak, hogy Anneke szerintem nedves bugyiban lépett a közönség elé!

Ez tíz után nem sokkal történt. Az ex-Gathering énekesnő szimplán elénk sétált, nyakában egy tökig – akarom mondani puniig – eresztett Gibson SG-vel.  Elkezdett zenélni, ránk mosolygott, mi egy emberként visszamosolyogtunk rá, és ez így maradt a koncert végéig! Anneke szemmel láthatóan nagyon jól érzi magát a bőrében, roppant vidám volt, természetesen csodálatosan énekelt a maga néhol kicsit operás stílusában, rettenetesen élvezte a koncertet, és mindezek hatására a nézősereg is a mennyekben érezte magát. Ha valaki látta őt mintegy egy évvel ezelőtt az akusztikus programjával, és a számomra egyre inkább fárasztó anathema-s Cavanagh csávóval, meglepve tapasztalhatta, hogy mennyivel elevenebb és meggyőzőbb volt a mostani produkció. Persze, az is szép, amikor egy szál akusztikus gitárral vagy zongorával énekel, de szerintem néhány dal után az már kicsit unalmas, sőt, akár fárasztó is. Viszont egy megbízható zenekarral a háta mögött és dögös rock hangzással megtámogatva elementáris hatással van a hallgatóságra.
Anneke dalai – két lemez után – kellően változatosak. Én csak az első lemezét ismertem, és örömmel tapasztaltam, hogy a kettes lemez számomra új nótái milyen dögösek, lendületesek. A Gathering-nél persze lazábbak, könnyedebbek, de sosem lépik át azt a küszöböt, aminél már ijedten szisszennénk fel. Pozitív értelemben véve slágeresek, de alter, sőt néha gót köntösbe bújtatva. Nekem a HIM és a Cranberries ugrott be összehasonlítási alapként.
Az önfeledt hangulat bizonyítékaként, az igen jó formában lévő énekesnő többször is táncra ragadtatta magát, nekem és férfi társaimnak ezek a részek komoly esztétikai élményt is nyújtottak. De a nagy vidámság ellenpontozásaként néhány szolid headbang is érkezett Anneke-től, aranyos volt.
Nem játszottak sokat, talán bő 80 percet, ennek ellenére mindenki boldogan emlékezhet vissza erre az estére. Megint csak a Stuck Mojo-val vonok párhuzamot: mindkét zenekarnál kézzel fogható volt a zenélés öröme és a közönség kiszolgálására való maximális törekvés.
Mindenki jól szórakozott, hangot adott ennek Anneke is: „Boldog vagyok, nagyon boldog. Tudom, hogy ez nem metal, de ez az igazság”. Ráadásul a nagy boldogság mellé mégiscsak kaptunk egy csipetnyi metal-t is minden idők egyik legszeretnivalóbb énekesnőjétől.

Az már tényleg csak hab a tortán, hogy én még egy külföldi fellépőtől sem hallottam ilyen szépen azt mondani, hogy „Budapest”, meg hogy „köszönöm”. Hartelijk bedankt, Anneke!
 

A hangulat kedvéért: Here comes the Rain (Eurithmix feldolgozás)