Miért ez? Két okból is. Egy: a Take That új albummal jelentkezett nemrég, amit ha még nem hallottál, hamarosan hallani fogsz, akár akarod, akár nem, ugyanis van rajta 5-6 olyan nóta, amit a rádiók és az emberek is kajálni fognak! Kettő: az életben nem gondoltam, hogy ettől a zenekartól én bármit is szeretni fogok. De megtörtént, s most kicsit olyan, mint egy coming out után lenni. Megírtam ezt az ajánlót, megkönnyebbültem, s így már nyíltan hallgathatom Robbie-t a kocsiban egy Opeth és egy Black Label között!

A lemez – számomra teljesen váratlanul – tényleg jó. És persze nagyon profin össze van rakva, modern, kellően változatos, sikeres lesz. Amúgy nem mondanám, hogy konyítok ehhez a zenéhez, Take That-et sem hallgattam soha, tulajdonképpen az is véletlen, hogy megismertem ezt az albumot. Mégis van egy olyan érzésem, hogy ez a csapat már nem teljesen az a takony-brigád, akiknek én régen gondoltam őket. Tudja a fene, lehet, hogy megöregedtek, és „vénségükre” elkezdtek jó zenéket hallgatni? Vagy csak a producerük hallgat jó zenéket? A Progress lemezcím kétségkívül indokolt. Én olyan bandákat hallok ki a zenéjükből (nem annyira az itt bemutatott dalból, hanem a többiből), mint a Maroon5, a Beatles, néha kicsit Peter Gabriel, egy régi kedvencem, az Ultravox Quartet és a – MUSE! Ez a sor már nem is olyan gáz, ugye?! Még egy észrevétel: néhány nótát szívesen odaadnék Mansonnak! Szerintem kicsit dolgozna rajtuk, és kurva dögös slágerekké tudná formálni őket.

A bemutatásra kiválasztott Pretty Things tényleg nagyon tetszik. Robbie és Gary Barlow jól énekel együtt, a dallam pedig a minimál zene ellenére nagyon fogós, ragad, mint fültisztító pálcika a zsíros fülbe. Hallgasd, szeresd.