Miért pont ez? A válasz igencsak személyes. Igaz, sok friss, jó zene lát napvilágot mostanság, de számomra nagy öröm, hogy köztük van a Lake of Tears nevű svéd banda, amelyet egy időben (Az A Crimson Cosmos és a Forever Autumn albumok idején) nagyon szerettem.

Az új lemez a szépen csengő Illwill címet kapta, és némileg talán váratlanul, drasztikusan megosztotta a a svéd doom-gothic skatulyába belegyömöszölt csapat amúgy sem túl népes rajongótáborát. Valljuk be, nem véletlenül. A költői bánat metal alakulattól senki nem várta, hogy elinduljanak egy minden korábbinál puritánabb, nyersebb, gyorsabb és metalosabb irányba. Sokszor olyan az új anyag, mintha a Metallica valami ősrégi, csont egyszerű Paradise Lost nótát porolt volna le. És a rajongó az egy olyan állatfajta, ami nem nagyon tolerálja az ilyet. Az AC/DC az játsszon AC/DC zenét, a fagyi meg legyen csokoládé ízű. Nos, az új lemez szakított a hagyományokkal, ettől elég sokat veszített a jellegzetes Lake of Tears ízből, de szerintem így is szerethető.

Az alábbi dal pont nem jellemzi az új irányt, ez hordozza magán  a legtöbb régi jellegzetességet. Némi Anathema rokonság befigyel, de azt mi, magyarok, úgyis komáljuk, nem?