Ilyet még nem csináltunk. 1991. szeptember 17-én jelent meg a rocktörténelem egyik legfontosabb albuma, hihetetlen kreatív energiákat tartalmazva. Azt gondolom, hogy aki 1991-ben már tudatánál volt, az nem nagyon tudott elmenni a Guns Use Your Illusion I-II albuma mellett... Hihetetlen belegondolni, 20 éve volt, csakúgy mint a Smells like teen spirit, vagy Freddie halála, vagy többek között a Blood Sugar Sex Magik megjelenése. A zenekar (főleg Axl) sokat tett, hogy a "legendás" jelző mellé begyűjtse a "szánalmas"-t is, de az már egy másik cikk témája lehetne...

Az alábbiakban olvasói élménybeszámolókat, nosztalgiázó sorokat olvashattok a híres UYI albumokkal és a Guns érzéssel kapcsolatban. Én nagy örömmel olvastam őket, remélem ti is elmorzsoltok 1-2 könnycseppet. Ráadásul én a napokban vagy 5-ször meghallgattam az Estranged című dalt. Ennyi.

Overdrive

„Nekem megvan a sárga…” / „Nekem a kék is!” – hencegtünk hetedikesként az általánosban; a Guns N' Roses korszakos duplaalbuma, a Use Your Illusion I és II olyan alternatívát nyújtott nekünk, telepi kölköknek a 2 Unlimiteddel és Dr. Albannal terhelt időkben, amely alapvetően formálta át zenei ízlésünket, de egy életre ám. Persze, mi, akik csak-azért-isből távol tartottuk magunkat a poptól, választhattuk az aktuális metál vagy punk bandákat és választottuk is, de ezzel el is zártuk magunkat a közösség főáramától. Jött aztán a Terminator 2. és a vele összenőtt You Could Be Mine, és ettől kezdve az volt a raj, akin két kockásing is virított, egy kék, alatta GNR-póló, és egy piros, skótszoknyásan derékra kötve.

A dupla albumoktól akkoriban még nem voltunk annyira elszokva, mint most, de azért így is okozott némi fejtörést a kazettakalózok hőskorában. Letöltés és zsebpénz híján már akkor is csak karácsonyra kaptunk oridzsi kiadványokat, a CD (híré)re még csak gyanakvóan húztuk össze a szemünk, mintha egy E.T.-re, zenei gyűjteményünk a szép emlékű TAKT logóval ellátott és a rákospalotai bolhapiacon beszerzett kazikból állt. Igen ám, de a „dupla-dupla”, értsd: a maga 74 percével önmagában is extrának számító sárga avagy kék album kedvenc hamisítóinkat olyan húzásokra késztették, mint hogy megjelent a színen egy zöld (!) borítójú változat is, ők ugyanis ezt a maratoni rockfolyamot nem két, hanem három felé vágva hozták forgalomba (vö: Harry Potter és a Halál Ereklyéi). Ám viszonylag ritkán ragadtunk le ilyen formaságoknál. Kiválasztottuk újabb kedvenceinket, a vadak a Double Talkin’ Jive-ot, amelyben számomra eddig nem tapasztalt mennyiségben hangzott el a fuck szó, a líraiak a Don’t Cry-t, amire mindenki lassúzni akart az iskolai bulikon, a vájt fülűek pedig az Estranged-t, amely a maga tételekből építkező, többször hangulatot és ritmust váltó szerkezetével már-már a komolyzene felé emelte a rockot – akárcsak a Queen tette korábban.

A GNR tolmácsolásában, ezt ki kell mondani, még a feldolgozások is sokkal markánsabbnak hatottak, mint azok évtizedekkel korábbi eredetije. Paul McCartney kicst nyávogós James Bond-betétdala, a Live and Let Die a rekedt Axl tolmácsolásában a szart is kirázta belőlem, amikor beindult a „vad rész”, a Freddie Mercury emlékkoncert napjától pedig – kereskedelmi tévésen fogalmazva – egy világ énekelte Bob Dylan már majdnem elfeledett Knockin’ on Heaven’s Doorját. „I sing one, You sing one…” Az egysoros refrén a maga hej-hejezésével ettől kezdve a Guns-koncertek csúcspontjának számított, nem volt ez másként a szakadó esőben kezdődött budapesti fellépésen sem.

Ekkor már nem az az Izzy Stradlin nyomta a ritmusgitárt, akivel még a turné aktualitását adó Use You Illusion albumot felvették, épp Gilby Clarke nevét tanultuk helyette, illetve már rég nem az a Steven Adler ütötte a dobokat, aki helyett Matt Sorum adta az ütemet. Ennek épp úgy nem tulajdonítottunk jelentőséget, mint a zöld borítónak, csak elaléltunk Slash Jimi Hendrixet idéző gitárjátékán és a punkosított Mick Jagger, vagyis Axl Rose előadásán. Ők voltak számunkra, akik rég nem látott (ami az életkorunkat illeti, számukra még sosem látott) módon úgy voltak professzionális muzsikusok, hogy közben a legnihilistább bohémeket idézték viselkedésükkel, akik 90-es évek-kompatibilissé tették a bluest, akik egy relatíve szűkös életművel is a fülünk hallatára írtak zenetörténelmet.

A Use Your Illusion számunkra maga a Guns N' Roses, mert ha azt az önmaga Fásy mulatós emlékzenekarává vált bandát vennénk alapul, amelyik időnként még ma is színpadra lép 4-5 órás késéssel, bizony minden fentebb leírt dicsőítés hamisan hangzana.

Írta: Hanula Zsolt - Hetedik Sor

Bevallom, segítségül hívtam a Youtube-ot, hogy előcsalogassam az emlékeket, mert egy ideje nem hallgattam Guns N' Rosest. A Shotgun Blues-al a nyakamba szakadt az egész padlásnyi porosodó, elfeledett kép, amire már visszagondolni sem egyszerű... Általános iskolába jártam és éppen csak pislogtam a zenékre. Szerencsére az osztályomban érdekes dolgokat hallgattak akkoriban, nem a puhábbakat; Tankcsapda, Moby Dick, Akela, Pokolgép, Prosectura magyar vonalon, Metallica és Guns N' Roses pedig nemzetközileg. Ez rá is nyomta bélyegét sokáig a zenehallgatásomra: az elektronikus vonalat elvből nem szerettem sokáig (azt nem emberek csinálják, pfff) - mostanra persze belátom, hogy hiba volt kihagyni bizonyos aspektusait.

Persze a maró, elvi "gyűlölet" a "gépzene" irányába azért részben póz volt, mert Prodigy-t akkor nem volt ciki hallgatni, még rockerként sem. Igaz, abban az időben nem azért voltak pellengérre állítva, mert minden fesztiválon itt vannak, hanem mert el sem jöttek, pedig ígérték. Még csaltam is: nem kapcsoltam el, ha valami izgibb szám szólalt meg valami zeneadón, és tudtam, hogy éppen nem látja senki.

Volt egy banda L.A.-ben - a többi ezer között - akik 1991-ben (amúgy előtte is 1985-től, éppen csak egy kicsivel csöndesebben - lásd pl. Appetite for Destruction, rajta a Sweet Child o' Mine, többek között) letettek valamit az asztalra, ami világszerte nagyot szólt. Előttük csak a Beatles tudott ekkorát, amennyiben a listán első helyen debütálás összemérési pontnak minősülhet zenében... Rengetegen koptatták itthon is a zenekari pólóikat, meg azt a "Kill your Idol"-ost, amit Axl is előszeretettel hordott. A világkörüli turné keretében ellátogattak hozzánk (1992), amit - nem csak akkoriban - sok nagy, befutott együttes nem tett meg. Miközben rendszeresek voltak a zenekar belső feszültségeiről szóló hírek és pletykák, képesek voltak szerte a világon rengeteg hatalmas koncertet adni stadionokban. Tették ezt úgy, hogy már akkor időnként kiakadt a közönségük a több órás várakoztatásra - ez nem változott a mostani felállásban sem, amiben csak Axl Rose maradt meg frontemberként, mert végképp elmart mindenkit maga mellől, aki egyéniség volt.

Csak a leghíresebb számokat végignézve is impresszív az album (itt csak és kizárólag a mindenki által ismert számokra gondolok): Don't cry, November Rain, Civil War, You could be mine, Yesterdays. Szándékosan nem említem a Knockin' on Heaven's door-t, vagy a Live and let die-t, mert feldolgozások, ami persze nem vesz el semmit az értékükből, csak külön kezelem. Mit ér nekem ez az album és a 30 szám, amit még kazettán hallgattam rongyosra? Miket tudott akkoriban nyújtani egy tizenpár éves, első generációs itthoni MTV-néző (ez határozottan nem ugyanaz az MTV, mint most!) kölöknek? Mit ad most, hogy 20 év eltelt a megjelenés óta és persze az életemben is?

Első kedvenc zenekarom a Queen volt, de határozottan lekéstem; 1991 novemberében hunyt el Freddie Mercury és gyakorlatilag posztumusz, visszamenőleg hallgattam az életművét. Fentebb már megemlített fémzenei kötődéseim miatt a Metallica lett a következő a sorban. 1991-ben a fekete album kijött, a fene sem gondolta volna, hogy 5 évig kell várnom majd a folytatásra (amit nem szerettem), az előtte kiadott albumok jó ideig kárpótoltak, de kamaszos lázadásomban egy dolog hiányzott ezekből nagyon: a gyors, punkos tempó, a rock and roll húzása.

Erre egészen konkrét pillanatban jöttem rá: megnéztem egy Headbanger's Ball-t, amiben meghallgattam a Garden of Eden-t a Guns-tól. Lévén ekkoriban videóra vettem néha az adásokat, az történt, hogy még vagy tízszer újráztam lendületből és azon gondolkodtam, hogy akkor miképpen jussak a teljes Illusion album birtokába mihamarább. A megoldást - mint életemben nem először ilyen téren - az unokatesóm jelentette, aki jelentős mennyiségű thrash és heavy metal gyűjteménye mellett tartott "lazább, puhább" anyagokat is. Így felvettem a három kazettányi dupla albumot és hallgattam becsülettel.
Minden hallgatásnál, minden élethelyzetben mást és mást tudott jelenteni szinte valamennyi szám. Hol a Civil war szomorkás hangvételével, hol a Get in the ring atom káromkodásaival és lehengerlő stílusával tudtam azonosulni (Mick Wall sokat csuklott akkoriban a könyve miatt). Néha a Terminátor filmzenéjeként is hírt szerzett You could be mine kellett a lelkemnek, vagy épp a "felbújtó" Garden of Eden. Valamelyik szám mindig az éppen aktuális állapotomnak felelt meg, vagy a hangulatom vált olyanná, ahogy hallgattam - ez máig nem tiszta.

Az viszont egyértelmű, hogy a kazettás időszakban egy nagyon hasznos dolog volt: ha az ember nem akart tekerni és számot keresni, sokszor csak betette a hanghordozót, ahol előzőleg hagyta. Így akarva-akaratlanul szinte minden számot többször is hallottam. Akkori fiatalos lelkesedésem egy-egy szám irányába nagy akadálya lehetne manapság is egy album teljes megismerésének, de szerencsére türelmesebb lettem az évek múlásával, és nem múlt el a kíváncsiságom. Napjaink CD vagy MP3 jelenete: "melyik számot is szeretem?", gombnyomás és máris az szól. Egyszerű, de egyszerűsít is; nehezebben lesz teljes a kép egy lemezről és/vagy zenekarról.

Hogyan hallgattam volna ilyen alapon a Coma-t? Vagy az Estranged hogyan kelthette volna fel akkoriban az érdeklődésemet? Nem ezek voltak a híres számok, az pedig ritka, hogy úgy hallgat végig bárki 30 - nem éppen azonos hangulatú - számot, hogy tudja pontosan, melyiket szeretné. Ahhoz kell némi zenei alázat, kell az érzés, hogy megismerném szívesen az előadót, a zenéjüket. A teljes világukat. Ha tetszik akkor meghallgatom a régebbi albumaikat is, esetleg felfedezve fantasztikus dolgokat, mint a Welcome to the jungle, vagy a Paradise city. Aztán a Patience-t. Időközben megunni a Sweet child o'mine-t, ami nélkül házibuli/rockdiszkó/wurlitzer nincs is. :)

Elkalandoztam a konkrét tárgytól, de hasonló benyomások itt is akadnak bőven.

• Majdnem megutálni az agyonjátszott November Rain elejét, mert az MTV jó, ha havonta engedte végig 9 perccel, pedig a vége az egyik legfogósabb darab a rocktörténelemben; másodpercek alatt beborul kép és zene egyaránt. A visító gitárszólót kifejezetten nyomasztóan húzza alá a zongora hangja. Vonósok egy rockzenekarnál? Akkor még nem jelent meg a Metallica - S&M...
• Live and let die: ennyire sodró lendülettel feldolgozni Paul McCartney-t egyszerűen mesteri, nem beszélve a reggae betétről, ami mintha teljesen máshonnan csöppent volna ide, mégis tökéletesen illeszkedik a számba. Mondjuk jó alapot választottak, ez abban is megvolt mind. Gyakorlatilag áthangszerelték csak, mégis nagyot szólt.
• A másik átirat a Knockin' on Heaven's door. Mindenhol ezt lehetett hallani akkoriban, teljesen mainstream számként rádiós karriert is befutott itthon. A szüleim is nagyon szerették, pedig ez nem sok akkori zenémre volt igaz. :) Bob Dylan zeneszerzői képességei elvitathatatlanok (második a Beatles után a Rolling Stone magazin 500 leg lemezlistáján), de furcsa módon jobban kedvelem a feldolgozásokat az általa írt számokból, persze amiket ismerek. (All along the watchtower - Hendrix-től vagy éppen ez a Guns verzió).
• 14 years: a zongorát sohasem gondoltam volna ennyire hasznos elemnek a modern rockzenében. Minden számukban telitalálat, ahol használják, persze itt is.
• Don't damn me: nagyon húzós nóta, amiben nagyrészt egészen mély hangon dalol Axl - bár nem gyakran használja, nagyon megy neki, néhol szinte szaval benne, nekem nagyon összeállt.
• Breakdown: country-s kezdés, zongora, lírai vonal - egész biztosan nem szerettem akkoriban annyira ezt a számot, vélhetően ez nekem most "érett be".

Gyakorlatilag minden egyes számhoz tudnék írni pár sort; vagy azért mert nagyon szerettem régen is, vagy pedig azért, mert utóbb felfedeztem, mennyire jó. Egyike azon albumoknak, amit mindenkinek hallania kellene csakúgy, mint a többit a Spaghetti Incident-el bezárólag, amire remek feldolgozások kerültek. Aztán már csak a széthullás maradt, meg a név... Számomra az Ain't it fun nagyjából hattyúdal. A nekrológ pedig némi időzavarral a One in a million lenne.

Nagyon sokat köszönhetek ennek a dupla albumnak. Ami az egész GNR-t jellemezte, talán ezen a korongon a leginkább kézzelfogható: rockzenéjük szinte mindenből építkezik, így változatos és megunhatatlan. Tényleg érdemes betenni a lejátszóba, időnként újra elővenni. Ezt fogom tenni én is; felkerül a playlist-re és szigorúan nem nyúlok bele az eredeti sorrendbe.

Írta: Andy