Nehogy megtévedj, a film nem a narancsbőrös szinglik kegyetlen sorsát bemutatva facsar könnyeket!

Akad néhány olyan filmrendező, akit elmeorvosként nem feltétlenül tudnánk nyugodt szívvel szabadjára engedni egy egészséges társadalomban (van ilyen?), de a filmjeik miatt akár zseniálisnak is mondhatjuk őket. Nálam Tarantino ennek a típusnak a legtisztább definíciója, de ide sorolom Woody Allen-t is. Pedro Almodóvar legújabb filmjét (La Piel qué habito – A bőr, amelyben élek) látva bizony megfordult a fejemben, hogy a spanyol rendező minden bizonnyal jól megértené magát az imént említett urakkal.

Mentségére szóljon: ezúttal hozott anyagból dolgozott, a film egy Tarantula c. bűnügyi regény alapján készült. A mozi valóban egy bűnügyet fest le, persze a kép leginkább csak a vége felé áll össze, ahogy annak lennie kell, de ennél azért sokkal több - kicsit horror, kicsit thriller és nekem dráma is. Semmilyen poént nem szeretnék lelőni, ezért csak annyit árulok el, hogy a film központi figurája egy plasztikai sebész (Antonio Banderas), aki leginkább egy perverz Frankenstein-hez hasonlítható. Egyes kritikák kiemelik a mozi humoros elemeit is, de én ezt most kevésbé éreztem. Sőt, azt mondanám, hogy Almodóvar ezúttal olyan szűkösen méri a humoros momentumokat, mint fukar hentes a legszebb bélszínt, csak hogy a filmhez illő véres hasonlattal éljek (azért a Tigris nagyon ott van!). Ellenben van jó pár olyan jelenet, ami nem hozza meg az ember étvágyát, így romantikus vacsora előtt és után nem a legjobb választás a film.

Ahogy az már Pedro-nál lenni szokott, most is jelen vannak a női karakterek, persze, nála a nő nem feltétlenül azt jelenti, mint nálad vagy nálam, tehát ez sem olyan egyértelmű, meg persze sok-sok groteszk túlzással teszi igazán almodóvarossá a darabot.
A moziban ülve néha azon morfondíroztam, hogy ugyan mi a fene szükség van arra, hogy ilyen beteg témákból csináljanak filmet. De aztán be kellett látnom, hogy a világ, amelyben élünk, sajnos tele van eszement emberekkel, akik elképesztő dolgokat tudnak véghezvinni, így hamar megdöntöttem saját elméletemet, miszerint ilyen filmeknek nincs is létjogosultsága. Sőt, a vége felé már arról is meggyőztem magam, hogy amit láttam, az nagyon erősen hatott rám, mondhatnám felkavart, és sokáig emlékezni fogok rá. Almodóvar akotása ezúttal is megmozgatja az agysejteket és a lelket, s tökéletes vitatémát szolgáltathat mindazoknak, akik nem restek végignézni a filmet. Ezek az ismérvek pedig csakis a nagyon jól sikerült filmekre igazak!

A színészekről annyit, hogy az Almodóvar új múzsájának kikiáltott Elena Anaya roppant bájos teremtés, Banderas pedig remekül hozza a kattant orvost. Csak aztán nehogy otthon Melanie Griffith-nek menjen neki a szikével (bár lehet, hogy ráférne).

Egy kis latin muzsika a filmből, hogy ne maradjatok ma sem zene nélkül: