Azt mondja a Wikipedia a diszkóstílusról, hogy vitás kérdés, hogy mi volt az első diszkószám. Mint ahogy vitatott, hogy a metál a Kingsmen - Louie, Louie vagy a Kinks - You really got me folytatása-e, vagy hogy DJ Kool Herc, Afrika Bambaata, vagy Grandmaster Flash kisegyüttese indított-e a rapet, úgy tök elfogadott, hogy az első rock and roll szám a Bill Hailey and His Comets 1954-es verziója a Rock round the clockra, vagy Jacopo Peri Dafne című műve az első opera.

Az alábbi felajánlásokat teszi, ezek a dalok mozognak a vitában:

• Giorgio Moroder - Son Of My Father (1972)
• Manu Dibango - Soul Makossa (1972)
• Jerry Butler's - One Night Affair (1972)
• Hues Corporation - Rock the Boat (1974)
• George McCrae - Rock Your Baby (1974)
• Biddu and Carl Douglas - Kung Fu Fighting (1974)

Morodernek szívesen adnám az elismerést, mert ő annál jóval többet is letett az asztalra, minthogy csak úgy első legyen (Flashdance, Top Gun). Azt nem árt figyelembe venni, hogy a felsorolt 6 szám közül három már 1974-es, nyilván a vitatkozók nem mind hülyék, csak a 90%-uk, a 10% épelméjű pedig azért mondja mégis ezeket, mert az 1972-es számokat egyáltalán nem találja diszkónak. Ez a Moroder szám simán lehetne Beach Boys szám, ha nem lenne benne az erős clavinet meg az a szintivakarászás.

A Soul Makossa nekem már tök diszkó, erre lehet nyomni a trapéznadrágos mozgásokat. Mámászé mámászá mámákosszá. Amúgy ez meg soul/funk break, ez meg attól diszkós, hogy van fölötte egy úriember, aki instrukciókat ad, hogy most aztán makosszázzunk de nagyon. Nálam ez amúgy nyeri a vitát.

Évszám szerint a kihívó Jerry Butler, ez valahol félúton van a bűnüldözős soul (Shaft) és a love soul (Barry White) között. A lábcinen már alakul a diszkó (tükciii-tükciii:), de még erős 2-4 van benne, és nincs ott a four to the floor alap, amit még ma 40 év elteltével is igen prosztó módon "tuc-tuc"-nak hívunk. Azt kell mondjam, az 1972-es mezőnyből a Soul Makossa a hihető.

Nézzük az 1974-es tippeket. (Úgy néz ki, 1973-ban nem történt semmi.) A Hues Corporation teljesen világos diszkó szám, ráadásul audiovizuális bizonyíték áll rendelkezésre: feszülős ruhában fekete hölgyekurak táncolnak. Annyira diszkó a klip, hogy nem kezdődhetett ezzel, világosan lejönnek az ismertetőjelek. Viszont látványos :)

George McCrae: óriási sláger! Egyúttal, ha akartok valami nagyon langyit látni, nézzétek meg a videót. Kigombolt világoskék szalagavató öltöny félmeztelenül, nagyon lassú bealtatózott mozgás, és amíg kapja a Grammyt, második lett egy Richard Pryor hasonmásversenyen is. Nagyon fontos azonosítója a páros és páratlan évtizedeknek, hogy van-e a divatdiktátorokon ÖV. Rajta nincsen. A cinek és a lábdob itt már a helyén van, ezt hívjuk mag diszkó beatnek, szóval ez már az, nemcsak a külsőségek, hanem zenei jegyek alapján is.

És végül: óóó-ho-ho-hóóóóó, kung fu panda fighting. Nem kérdés, ezt már szerintem viccnek írták oda, vagy lehet, hogy azért került a számok közé, mert még háromszor akkor sláger térben és időben (maradandóságban), mint az összes többi. Hiszen egy műfaj kialakulásakor az is lehet kérdés, hogy hány emberhez jut el, mi teszi ismertté, mi veszi rá az embereket, hogy használják a nevet, és keressenek ilyen zenéket, mi tolja fel az undergroundból a mainstreambe, kinek a hatására cserélődik le a közönsége a nagyonmenővagyok, senkimásnemhallgatilyet típusú emberről hirtelen a legszélesebb körökre. Ez tényleg az. A 74-es eresztésből mégis inkább George McCrae-t vagyok hajlandó elhinni.

Az én ítéletem: Soul Makossa. Lehet vele vitatkozni, mert nem vagyok amúgy meggyőzve, kis kutatómunkával előkerülne 1971-ből is valami, biztos vagyok benne.