A legtöbben talán ezt az albumot tartjuk az életmű csúcsának. A népszerűségben áttörést jelentő Music for the Masses fogadtatását látva a fiúk egyszeriben rácsodálkoztak, hogy ők már világsztárok, a Violator idején pedig már úgy is viselkedtek. Bár a gitár használatát már megpendítették (bocs) ezt megelőzően is, és majd a szakállas Dave-vel sokkoló Songs of Faith and Devotionnál fog kiteljesedni, a az elsőként kislemezre kimásolt Personal Jesus határozottan új irányt jelöl ki: az ártalmatlan szintipopot meghaladó, tradicionális műfajokkal (country, blues) kacérkodó alappal a Depeche Mode egycsapásra újraértelmezte magát. Szinte hihetetlen, de az Enjoy the Silence-t Martin egy amolyan kis prüntyögős balladának szánta, saját éneklésre, s csak Alan Wilder mutatott rá, hogy dehogyis, egy tökös, lüktető beat kell alá – és kész is lett a zenekar legnagyobb himnusza. Ez a két sláger azóta a legismertebb, az együttest legegyértelműbben beazonosító két dalává vált, a koncertek tömeghipnózist előidéző csúcspontja. Mi, az elvakultabbak persze simán elbírnánk képzelni egy show-t kizárólag másodvonalbeli, uram bocsá’ B-oldalas dalokból, a tömegeknek szóló zene azonban most már mindig ez marad, bármilyen lemezt is készítsenek a srácok a következő években. Félreértés ne essék, nem „divatmode-os”-ozni akarok itt, a Violator számomra is tökéletes album, méltán lett belőle ikonikus korong. A Policy of Truth szerintem a fenti kettő szintjére is felér, a World in My Eyes elvarázsol, a Halo titkos jelöltem a minden idők legjobb DM-dalai közé.
Minden albumra azt szokás mondani, hogy mélyebb, letisztultabb, érettebb (karcosabb) stb. anyag az előzőeknél, de a Violator esetében valóban a laikusabbak számára is észrevehető, mennyire meghaladták korukat a stúdiómunkákban. Az elektronika sejtelmesen pattogó hangjai, ellenpontként megannyi lágy dallam. Ezt követően a Depeche Mode már soha többé nem lesz az, ami volt, mert egyre jobban eluralkodik rajtuk a torz zörejek – Wilderrel még profi, később egyre inkább önismétlő – használata, egyfajta rockosodás, ahogy ’93-ban gondoltuk. Dave Gahant a Violatour koncertállomásain (amelyekből meglepő módon kimaradt Budapest) láthatta a közönség utoljára sima arcú huszonéves fiúnak. Ez persze nem baj, a Föld forog, a zenevilág azóta is változik, a Depeche Mode pedig a mai napig még feketében is a legizgalmasabb színfoltja.
Az alább halható Personal Jesus egy akusztikus verzió, semmi köze ahhoz a stadionokat széttépő himnuszhoz, amit az albumról ismerünk, én viszont ezt hallottam gyerekként először, s ezzel szerettem bele ebbe az egész őrületbe. Köszönöm, hogy elmondhattam... :)
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Gyurma73 · https://plus.google.com 2013.02.27. 14:42:44
MASTER LACUS 2013.03.26. 01:11:48
Nagyon kreatív a "Violatour" szó és őszintén mondom ezt kellett volna használniuk, de valójában sosem tették. Ellenben World Violation Tour volt a neve.