A kilencvenes évek meghatározó brit indie zenekarának fellépése ma este a Szigeten késői elégtétel mindazoknak, akik húsz éve szerettek bele a britpop-hangzásba, a punkos gitárzene, kontrollált indulatok és posztmodern humor zenei világába. A Blur, mely az egész világon népszerűvé tette ezt az irányzatot, még sohasem lépett fel Magyarországon – fénykorukban túl nagy sztárok voltak ahhoz, hogy eljöjjenek egy budapesti fesztiválra, aztán pedig ők szálltak ki egy időre a koncertező zenekarok köréből.

„A legjobb döntés volt, hogy feloszlottunk” - nyilatkozta Alex James, a Blur basszusgitárosa most, hogy újra elfoglalták méltó helyüket a csúcson. A 2001 és 2009 közötti szünet ugyanis nemcsak a meglévő rajongókat éheztette ki, hanem felnevelt egy olyan új generációt is, akik mostanában találkoznak először a zenéjükkel. A Sziget-közönség nagyobb részét valószínűleg a fiatalabbak teszik majd ki – izgalmas lesz látni, hogy rájuk milyen hatással lesz a kicsit már megöregedett, de még mindig nagyon sármos Damon Albarn énekes-billentyűs, Graham Coxon gitáros-vokalista, Dave Rowntree dobos, és a már említett James.
Az biztos, hogy 1994-ben, amikor a Parklife című lemezük megjelent, és én voltam hasonlóan fiatal – végtelenszer meghallgattam kissé cinikus korrajzukat, a „Girls and Boys”-t, mely szerint a szerelem a 90-es években paranoid, hisz azt sem tudjuk már, ki a fiú és ki a lány… A címadó dal, a Parklife, meg az End of A Century is bevonult örök kedvenceim közé. A Blur pedig a toplisták élére ugrott – Nagy-Britanniában és Amerikában egyaránt (a brit slágerlistán 90 hétig maradt a lemez!). A Brit Awards-on az év együttese lettek, és a legjobb album díját is elhozták.

A következő lemez, The Great Escape címmel még nagyobb hájpot hozott: beindult a szigetországi médiában egy versengés, mely „a nagy britpop-csata” néven vonult be a zenetörténetbe, legnagyobb vetélytársukkal, az Oasis együttessel vívták meg. A csata a Country House című szám megjelentetésének napján tetőzött, ugyanezen a napon hozta ki ugyanis az Oasis a Roll With It című kislemezét. A New Musical Express a „Brit nehézsúlyú bajnokság” címkét is ráaggatta az eseményre, Damon Albarn a vezető brit híradóban is szerepelt aznap, s hogy megértsük a lényegét, tudnunk kell: a manchesteri Oasis a munkások lakta Észak-Angliát, a londoni Blur a középosztálybeli Dél-Angliát képviselte – több volt ez két zenekar versengésénél, és persze a hírhedt brit bulvársajtó meg a lemezkiadók gerjesztették. A csatából a Blur került ki nyertesen, 274 000 eladott kislemezzel, az Oasis 216 000 darabjával szemben. Sikeres lett még a lemezről a Stereotypes, a Charmless Man, The Universal… Hosszú távon viszont az Oasis tudott nagyobb kereskedelmi sikereket elérni  - különösen Amerikában.

Én azonban maradtam Blur-rajongó, és a következő két lemezt is szerettem (Blur és 13 címmel jelentek meg), bár ezeken már jelentős változást észlelhettünk a korábbi, felszabadultabb hangzáshoz képest. Kedvenceim ebből a korszakból a Song 2 – mely legnagyobb nemzetközi sikerük lett, aranylemez Amerikában-, na meg a This is a Low – melankolikusabb, személyesebb dalok ezek.
Amikor 1999-ben végre élőben is láttam a Blurt Edinburgh-ban, a T in the Park-fesztiválon, elsősorban az abban az évben megjelent 13 című lemez dalait játszották, csak a koncert végén került elő a 92-es Popscene (melyet a legelső britpop műfajú számként tartanak nyilván a rocktörténészek), a ráadásban pedig három nagy sláger: a Girls and Boys, a Parklife, és a Song 2. Nagyon nagy élmény volt, de valahogy érezhető volt a kifáradás a zenekar tagjain.

Ezért aztán szomorúan, de nem meglepetten olvastam a következő években a híreket a zenekar széteséséről: előbb James és Coxon botrányai, majd Albarn szóló-projectje, a Gorillaz nevű virtuális zenekar, végül  Coxon alkoholizmusa zilálta szét sikerei tetőpontján az együttest, majd a média is ejtette őket. A klasszikus négyes felállás Coxon kilépésével 2001-ben szűnt meg. 2003-ban még megjelent a Think Tank (melynek felvételei két éven át húzódtak a tagok közti problémák miatt) – ezen már a korábbi, Coxon-féle gitárjáték helyett Albarn egyszerűbb gitárstílusa hallatszott, s a számok zömét is Albarn egyedül írta. Az album így is a toplisták élére került, de egészen 2009-ig kellett várni a valódi visszatérésre.

2009 májusában a zenekar végre újra Coxonnal, a régi felállásban hatalmas sikerű koncertet adott a Hyde Parkban, és még egyet, mert akkora volt az érdeklődés – a kritikusok is őrjöngtek a gyönyörűségtől. Abban az évben ők lettek a Glastonbury fesztivál vezető fellépői, de még mindig nem mondták ki, hogy a visszatérés végleges. 2010-ben elkészült az együttesről szóló dokumentumfilm, mely Grammy-jelölést hozott, és egyetlen új szám is megjelent, Fool’s Day címmel.
2012-ben pedig a Blur, egy lemezeket nem nagyon készítő, nem nagyon koncertező zenekar megkapta a brit zenei élet legnagyobb elismerését: a Brit Awards életműdíját, „Kimagasló hozzájárulás a zenetörténethez” címen. Ahogy kell, ki is adták gyorsan az összes stúdiólemezüket, négy lemeznyi, addig kiadatlan ritkasággal és három DVD-vel együtt dobozos díszkiadásban… Felléptek a londoni Olimpiai Játékok záróünnepségén, majd hazamentek szépen, és kiadtak megint két új számot. Új lemezt nem.

Úgy tűnik, mintha már lezárták volna saját életművüket? Talán igen – de  azért még ne temessük a Blurt – soha nem arról voltak híresek, hogy üzleti vagy karrier-megfontolások irányították volna őket. Tetszik nekik a mostani, fiatal közönség, élvezik, hogy azokat is el tudják varázsolni, akik meg sem születtek az első lemezeik idején… Most újra jól érzik magukat együtt. Ennek köszönhető a pénteki Sziget-koncert, becsüljétek hát meg, és talán még egy új lemez is kifutja majd a lelkesedésükből.

TOP5 Blur-dal EVÖR:

1. Boys and Girls

2. Parklife

3. Song 2

4. Charmless Man

5. Country House