Dave Grohl nagyon szép filmet rittyentett össze saját magának, illetve a hozzá hasonló zenebuziknak. A Sound City legendás stúdióról szól a film, bár ezt könnyű csak így odavetni, ez alapján azon a pár zenebolondon kívül, akit érdekel egy stúdió belseje, kit érdekelhet egy ilyen film. Szerencsére a 100 perc legalább annyira szól a Sound City munkatársairól, valamint a zene szeretetéről és egy hálás fiatalemberről, akinek megváltoztatta az életét ez a stúdió, a benne található keverőpult, valamint a dobhangzás, mely állítólag egyedülálló volt ebben a stúdióban.

Olyan korba kalauzol el minket a film, ahol még neve van a hangmérnököknek, a stúdió kifutófiúnak, sőt még a recepciós nevét is tudja mindenki, hiszen a zenekészítés ebben a korban még a közösségi térben történt, hús-vér emberek által, akik felvették a nyakukba a hangszert, majd csak történt valami abba a pár órában, amit kifizettek. Ebben a stúdióban történt egy s más, hiszen (többek között) a Fleetwood Mack, Neil Young, Johnny Cash, Tom Petty, Rick Springfield, Santana, a Nirvana, a RHCP, a Metallica, a Rage Against the Machine, a NIN, Queens of the Stone Age vett fel itt albumokat, nem is akármilyeneket. Legtöbbjük azért jött ebbe a stúdióba, mert már a másik járt itt. A helyen, mely néha pöcegödör volt, ahol az alkotók szerint sem volt mindig élvezet sok időt eltölteni, ahol a közeli sörgyár miatt bűz is volt. Ellenben a közepén ott állt egy Neve keverőpult, mely bearanyozta ezeket az albumokat és az együtteseket. A Neve board a film főszereplőjévé válik, de ne rohanjuk ennyire. Rick Rubin ide járt haza aranyért.

A film mesél a szalagos és digitális kor "ellentétes" világáról, utóbbi jelentőségét talán Trent Reznor fogalmazza meg legjobban kérdésében: készült-e több jó album azáltal, hogy a mai világban szinte akárki készíthet zenét otthoni számítógépén? Nem hiszem, válaszolja meg ugyanő. A film interjúkon keresztül csordogál és hiába nem szereted a konkrét előadókat, a zene szeretete annyira átjön, hogy tulajdonképpen minden pillanata élvezetes. Azon túl, hogy picit/nagyon megöregedett és furcsán tetovált rockerek beszélnek az élményeikről, nem gyenge a Nevermind felvételéről szóló rész, mely a stúdió második aranykorának lehetőségét teremtette meg.

A film utolsó harmadában jön a váratlan váltás (hiszen mégiscsak drámáról beszélünk), miszerint az adósságokat felhalmozó stúdió Neve keverőpultját megveszi Dave Grohl, majd több munkással együtt saját házistúdiójába szereli be, hogy újabb zenék szülessenek a legendás eszközön. Meghívja házába a Sound City-ben albumot felvett zenészeket, hogy örömzenélésbe torkoló válogatásalbum szülessen a híres Neve board segítségével. Trent Reznor és Josh Homme összerak egy dalt, melybe beengedik a technikát is, majd külön fénypont, mikor a Nirvana tagok Paul McCartney-val zenélnek, de részleteket láthatunk a többi dal felvételéből is.

A Sound City a Sundance fesztiválon is vetítésre került, de Dave Grohl ezt szerintem mindenekelőtt magának csinálta. Ez a csávó tiszteli a zenét, tiszteli a zeneipar összes munkását, a Sound City című filmmel pedig a zeneipar egy kis szelete előtt tiszteleg úgy, hogy közben nem a szokásos rockzene kliséket tette bele a filmbe. Az álom valóra vált, a szerencsés fiú házában marad a kincs, lámpa lekapcsol, a Sound City szelleme tovább él.