Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: Overdrive
Ezzel foglalkozunk még
Munka mellett különböző szöveges és audiovizuális tartalmakat állítunk elő, lehet blog, mikroblog, facebook, zene, film. Ezekre találsz néhány linket a B-oldal random Önök kérték generátor oldalunkon. És ha már arra jársz, kattints a "MÉG KÉREK!" gombra, és pörgess magadnak egy ízléses kívánságot! »
És mi lett a B-oldal.tv-vel?
2009-ben B-oldal.tv néven kezdünk klipeket készíteni, majd új tapasztalatok, új szakmai kapcsolatok, új eszközök jöttek, végül mindez külön céggé formálódott. Ma FunkyMedia Kft. néven a csapat imázsfilmeket, 2-3 perces online videókat gyárt. Van szép irodánk is, meg minden. Éljen! Ha filmes csapat kell, írj e-mailt! »
Médiaajánlat
A blog.hu Premium Selection a CEMP Sales House által legjobbnak tartott 60 bloggal indult. Olyan felületekkel, amelyek évek óta megbízható, minőségi tartalmat szállítanak. Ezek közé tartozik a B-oldal is, ha érdekli a CEMP ajánlata, írjon a sales@cemp.hu címre! »
Bár manapság a klipeknek sokkal kevesebb szerepük van, mint anno, mikor még szájtátva néztük az MTV-t és VHS-re rögzítettük a dalokat, kis nosztalgiából mégis felemlegetném azt a klipklisét, mikor a zenekar, vagy az adott előadó lemezfelvételt imitál a stúdióban, vagy éppenséggel a tényleges lemezfelvétel alatt rögzített képi anyagból készít klipet egy adott dalhoz. Sokkal jobban szeretem ezt a klipklisét, mint a fiúbandák esőben táncolását, a szántóföldes klipeket, vagy a sétálva éneklést. Az alábbiakban összeszedtem 20 klipet, melyekben a zenekarok vagy eljátsszák, vagy ténylegesen megélik egy lemez, vagy egy dal felvételét.
A sok-sok impulzusért köszönet a B-oldal Facebook olvasóknak! Extra feltéttel pedig az alábbi klipet szolgálnám fel és nem a Poptarisznya Allstars Jelszó Love-ját...
Bernáthy Zsiga október 1-én a Bits & Beats - Design After Dark rendezvény keretében a Gozsdu Manó Klubban lépett fel az alábbi műsorával. Fülest fel, zenét be és mehet a munka. Vagy bármi, ami munkának tűnik a főnökeid számára.
Mikor megtudtam, hogy Javier Bardem eleve játszik az új James Bond filmben, majd megláttam, hogy ismét micsoda fizimiskával lép vászonra, tudtam, hogy össze kell szednem a spanyol színész legérdekesebb karaktereit.
Quantum Cowboys: A Quantum Cowboys 2006-ban alakult egy sötét Pesti albérletben. A hangulat adott volt, a haverok is szerencsére, jó pár zenész akadt köztük. Beszélgetés helyett zenélgetés zajlott a nappaliban aztán már a hátso szobában a “studióban”, majd egyre inkabb komolyabbra fordultak a dolgok. Mindenki hozott magával egy világot és az öt világ egybe szerkesztve valami nagyon eredeti hangzást hozott létre. A szövegek, harmóniák kissé mélabús de popba mártott, néhol keménynek tűnő de iparilag konzumáható produktummá álltak össze. Ezt írta késöbb a Passzio.hu - “A Quantum Cowboys "some kind of rock a roll"-t játszik. Egyedi hangzású pop punk elemeket használva köztes világot teremt az "új" újhullámban.” Pont ilyen még nem létezett. Az ártalmatlan szoba hobbiból karrier lett. A zene kinötte a lakást, közönséget keresett, elulralkodott az embereken és fordult a kocka. A Nagy Lemez befejezésének megpróbáltatásait csak a nagyon megátalkodottak élték túl. A két szövegíró/énekesnő, Jakaba és BradyO vitték tovább a zenekar ügyét a “Ruler” 2010-es megjelenéséig. A Nagy Lemez hangzás világa bevonzotta Arkay basszus gitárost és Dj Kraak groove box gúrút. Viszonylag friss tagnak számit Teddy, a hardcoros gitáros vagy a beugró Diana, a hirhedt punk gitáros vagy Dóra Attila, az improvizatív saxofon játék nagymestere. 2011-ben készen lett a második lemez, az “Ich Liebe Budapest” EP, ami egy komolyabb kiadó gondozásában jelent meg. Közben a Quantum Cowboys edzettre gyúrta magát a számtalan koncerten, jártak már Budapest majd minden szinpadán. Játszottak neves és kevésbé olyan zenekarok után, elött, helyett valamint kereskedelmi és egyébb radió csatornák is figyelemre méltatták őket. A VASKARC például ezt írta -“A női énekkel ékesített elektro-pop zenéjük olykor a pszichedeliába hajló, változatos, igényesen kidolgozott muzsika. Sajátos, magával ragadó hangulatvilágú, karakteres, erőteljes zenei hatású produkció.” A heti kétszeri, vallásos rendszerességgel megtartott próbákon újabb számok születnek, így lassan megint eljő a lemez készítés ideje. Nem tudni mit hoz a jövő, de jelenleg mint nagyon sokszor, feszkó van. Némileg megnyugtató hogy a zene önmagáért beszél.
B-oldal: Mi a helyzet albumfronton?
Quantum Cowboys: A napokban készül az újabb Quantum Cowboys lemez, annyira hogy a feljátszások még tartanak. Előre láthatólag télre lesz kész és valószinüleg jóval több számot fog tartalmazni mint az “Ich liebe Budapest”. Neve még nincs az új lemeznek, erre majd pályázat lesz kiírva.
B-oldal: Mi a TOP5 előadó / zenekar, mely hatással volt rátok?
B-oldal: A közeljövőben hol láthat titeket a közönség?
Quantum Cowboys: Oktober 7-én, Budapesten az A38 hajón, az Orchestra of Spheres nevű új-zélandi zenekarral való közös fellépésen. A koncertet majd sugározni fogják később a tévében is. Oktober 27-én pedig Gyulán lépünk fel, a Madár Barátok Országos Egyesületének rendezvényén. A Quantum Cowboys bulisabb oldala felpörgetni a Madár és ember találkozót.
Hát, ez kurvajó. Egy olasz reklámcég több mint 6000 cd-t (ráadásul az előadók saját lemezeit) használta fel, hogy kirakjon legendákat, ahogy a képeken látható, nagyon jó minőségben. (A többi kép ITT.)
A legtöbben azért inkább már csak parodizáljuk tinédzser kori önmagunkat, amikor azzal viccelődünk, hogy „fényképezz le a pultnál, az előbb itt állt Alan!”, de isten az atyám, van, aki ezeket még komolyan veszi. Rohamrendőröket azért nem kellett hívni a Bajcsy-Zsilinszky útra, az önkontrollját vesztett tömeget megfékezendő, pedig elvártam volna: mégiscsak a Depeche Mode klasszikus felállásának egynegyede sétált fel-alá a Toldi moziban.
Két éve néhány sarokkal odébb, az épp átmenetileg működő Szikra moziban tartotta a Recoil turnéjának zárófellépését, amit egy magyar stáb rögzített, s nemrég meg is jelentetett bluray-n (érdekes módon DVD-n nem). Ezzel haknizik most Alan Wilder, egy halom amerikai és európai városban tartva vetítést mozikban, amely eseményeket amolyan közönségtalálkozó teszi teljessé. Nyilván a tett helyszínére való visszatérés különösen izgalmas, a budapesti vetítést meg is kellett duplázni, ez olyan 360-380 nézőt jelentett összesen.
Bár valószínűleg a legtöbben a személyes találkozó miatt váltottak jegyet, azért a film is megérdemel pár mondatot. Mint ahogy Alan Wilder maga is azt mondta, ezeket a show-kat nem tartja igazából koncerteknek (és ebben igaza van, két fickó egy-egy laptoppal tényleg nem ez a műfaj), sokkal inkább valamilyen audiovizuális performance-nak, valami ilyesmi érződik az A Strange Hour In Budapest anyagon is. Folyamatosan áradó elektronikus zene, nem a lüktető táncos, hanem az „okos” fajtából, amit amolyan impresszionista hatást keltő kliptöredékek egészítenek ki a színpadi vásznon. Vagyis Herkó Attila rendező értelemszerűen e videók és az élő szereplők között váltogat, finom érzékkel keverve ki azt az elegyet, amitől filmje megint csak egy a koncertfilmek műfajába alig-alig behelyezhető másfél órás videó lett. És ez, a puszta rögzítés helyett az új alkotás létrehozásának szándéka, ami elemeli munkáját koncertfilmek sokaságától, s teremti meg az ilyen exkluzív vetítések létjogosultságát is. Lenyűgöző film, mert film, nem pusztán zenei videó, komolyan mondom, ha lenne BD-lejátszóm, még meg is venném. „Megkerestük Alant a budapesti koncert előtt, hogy rögzítenénk a fellépést hét kamerával – mesélte Herkó Attila. – Aztán megnézi, hogy mit sikerült kihoznunk belőle és ha nem tetszik, akkor nem használja, nincs semmi kötelezettsége senkinek. De tetszett neki, leszámítva, hogy szerinte túl sok közelit mutattunk róla. Ez számomra furcsa volt. Persze, hogy egy csomó közelit vettem róla, szívem szerint az egész film ebből állna! Hiszen ez az, amit mindenki látni akar, Alan Wildert a színpadon. De nem, őt sokkal jobban érdekelték a vizuális betétek, és igyekezett minél inkább háttérben maradni.”
Érdekesség, hogy a vetítés napján, szeptember 28-án ünnepeltük az egyik korszakos Depeche Mode-album, a Music for the Masses megjelenésének 25. évfordulóját. Ezen a lemezen található pl. a Never Let Me Down Again, amelynek egy remixe a Recoil repertoárjában is szerepelt. „Örökké megkapom a kérdést, hogy visszatérek-e a Depeche Mode-ba. NEM! – mondta Alan, aki ennél az egy témánál tűnik csak hangyányit ingerültnek. – Az, hogy volt néhány kisebb projektünk, mint például egy remix, vagy egy fellépés, ez nem jelenti azt, hogy újra tagja leszek az együttesnek. Erről soha nem is volt szó!” Ettől függetlenül való igaz, hogy néha-néha találkozik a régi tagokkal. Na jó, nem mindegyikkel. „Martint többször is meglátogattam a közelmúltban. Ezek nagyon jó hangulatú találkozások voltak, főleg, mióta nem iszik. Egy kicsit furcsa is volt, mintha egy egészen másik emberrel beszélnék.”
És igen, én sem hagytam volna ki semmi pénzért a lehetőséget, hogy kérdezzek valamit Alantől. Ezért felvetettem, hogy elég nehéz lehet valakinek olyan zenét készíteni, amit a közönség elvár és megvesz, amikor ő maga teljesen más irányzatok felé evezne. „Én szerettem azt is, amit a Depeche Mode keretein belül készítettem. Tagja lenni annak az együttesnek fantasztikus érzés volt éveken át, olyan hatalmas tömegek előtt játszhattam, amit elképzelni se tudtam korábban. Nyilván nem minden dalt szerettem ugyanúgy. És voltak más elképzeléseim is, de nem éreztem magam emiatt frusztráltnak. Talán egy kicsit, még az elején, de amikor elkezdtem dolgozni az első Recoil-anyagon, akkor már semmiképp. Hiszen mindkét projekttel tudtam eleget foglalkozni. Most már nem lépek fel olyan nagy arénákban, de ez rendben is van így. A Depeche Mode és a Recoil rajongói nagyon lojálisak velem. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint hogy ma is ennyien itt vagytok. Szóval nagyon is elégedett vagyok a jelen helyzettel.”
Karmapolis:A zenekar 2010-ben alakult, olyan emberek álltak össze, akik már korábban különféle zenekarokban együtt zenéltek, de valami másra, újra vágytak, és ezt együtt akarták összehozni. Stílusunkat powerpop-nak, vagy hardpop-nak nevezzük; amelyben gitárok és szintetizátorok nem vesznek össze, nem állnak szemben egymással, sőt.... ez végülis popzene, mivel a dalok hossza 4 perc alatt marad, verzék, refrének vannak bennük, és nem utolsó sorban a dallamok igen fontos szerepet kapnak.
Célunk egyszerű: minél több emberhez eljutni, rádiók játsszák zenénket, koncerteken ezt bemutathassuk. Természetesen jó pár koncerten már túl vagyunk, és büszkén mondhatjuk, hogy produkciónk minden alkalommal tetszést aratott.
B-oldal: Mi a helyzet albumfronton?
Karmapolis:Most készült el első albumunk, To The Happy Few címmel....
B-oldal: Mi a TOP5 előadó / zenekar, mely hatással volt rátok?
Karmapolis:Hatással voltak ránk pl.: Radiohead, Björk, U2, RHCP, Mars Volta, Depeche Mode, Muse, Incubus, PJ Harvey, QOTSA, Led Zeppelin, Rolling Stones és még nagyon nagyon sokan.....
B-oldal: A közeljövőben hol láthat titeket a közönség?
Deutsch Gábor munkáit rendszeresen ajánlom, hiszen a 2011-es Anorganik:org koncert sokáig a fejemben maradt, valamint Turning Thirty albuma nem csak ízléses csomagolású, de zseniális zenei anyag. Most az alábbi mix-csomag landult a postafiókomban, melyen pár remix hallható az Endlessly című dalból, melyen ugyebár a nagyszerű Sena vendégszerepel. A remixek készítői holland, angol és magyar elektronikus fenegyerekek.
Két dolog ihlette ezt az írást. Egyrészt Nick Hornby 31 dal című könyvének az az írása, amiben egy Rufus Wainwright-dal (One Man Guy) kapcsán feszegeti ezt a témát; másrészt pedig a Mother Love Bone Chloe Dancer/Crown Of Thorns című dala, amit az utóbbi pár napban a legtöbbet hallgattam. Zseniális dal, tipikusan olyan, amit először hallva az ember csak ül percekig szótlanul, miután véget ért. Mindketten (azaz „Hornby és én”) ateisták vagyunk és mégis mindkettőnknek megvannak azok a dalai, amik hasonló gondolatokat hoznak elő belőlünk.
Ez egy elég impresszionista cikk lesz és gondolom, sok minden hülyén fog hatni leírva, itt-ott talán némi képzavar is feltűnik – de akit már igazán megérintett egy-egy dal, biztos érzett-gondolt hasonlókat, még ha nem is írta le.
Akár e kis írás mottója is lehetne, ahogy Hornby kezdi a magáét M. Nagy Miklós fordításában: „Természetesen próbálok nem hinni Istenben, de néha olyan dolgok történnek a zenében, a dalokban, hogy csak az utolsó pillanatban hőkölök vissza. Amikor a dolgok úgy adódnak össze, hogy több lesz belőlük, mint a részeik összege, amikor az elért hatás megmagyarázhatatlan, akkor a magunkfajta hiszem-ha-látom beállítottságú fazonok nehéz terepen találják magukat.” Sőt, ez talán még jobb: „…bizonyos hátborzongató zenei pillanatokat hallva –és nyilvánvaló, hogy nektek is megvannak az ilyen pillanataitok– nehéz megmaradni ateistának.” Aztán leírja, hogy érdekes módon vallási zenét hallgatva (lehet bármilyen szép), sosem támadnak ilyen gondolatai és úgy véli, ha van isten, több önbecsülése van annál, mint, hogy olyan dalokban „tegye tiszteletét”, amelyekbe „hívják”.
Hangyásnak tűnik a csávó? Szerintem mindenki megérti, akinek van ilyen dala.
Nekem ez a MLB-szám az: egyszerűen mágikus és alig néhány hozzá fogható dalt tudnék mondani, még a legnagyobb kedvenceimtől is csak egyet, maximum kettőt és bár rengeteg dalt ismerek, ilyen „mágikus hatású, megbabonázó” dalokból, mint ez, talán még 10 se jönne össze. Vegyük ezt a dalt például. Mitől tartom ilyen varázslatosnak?
Nehéz megmagyarázni és talán értelme sincs, hiszen az ízlés annyira szubjektív dolog. De olyan megkapóan szép az első két percét uraló zongoradallam (tulajdonképpen az maga a Chloe Dancer című dal és amikor belép a dob, onnantól már a Crown Of Thorns szól, aminek létezik önálló felvétele is ellenben a Chloe Dancer csak vele párban hallható), Andy Wood éneke és szövege, mint egy aranyló búzamező és úgy lengedez fölötte a halk oh-yeah-yeah-yeah kórus, mint a mező fölött a lágy nyári szellő.
Aztán a szépségbe némi drámaiságot csempész, amikor belép a teljes zenekar, ha pedig valaki ismeri a MLB történetét, némi tragikum is belengi ezt a csodálatos dalt, pláne, ha azt is észrevesszük, olyan a szöveg, mintha Andy Wood magáról énekelne, amikor Mr. Faded Gloryt, a Crown Of Thorns kitalált hősét említi benne. Az énekes élete és a szöveg közti párhuzamokra elég hatásvadász módon rá is játszik egy közelmúltbeli dokumentumfilm, aminek egyik részletében Andy a zenekar (meg nem valósult) terveiről beszél, majd bevágják a dalból a „dreams like this must die” sort… (Andy Wood, a zenekar lelke két héttel a MLB első lemeze előtt lőtte túl magát, Stone Gossard gitáros és Jeff Ament basszer ezután alapította meg a Pearl Jamet és az, hogy Andy és zseniális dalai nem merültek teljesen feledésbe, nagyban köszönhető a Pearl Jam sikerének és annak, hogy emiatt az átütő siker miatt vagy azt meglovagolva a MLB egyetlen lemeze néhány extra dallal kiegészítve újra megjelent az utódzenekar sikerei csúcsán, ’92-ben.)
Lényeg, hogy ha van isten, ebben a dalban tuti ott van – esetleg ott volt, amikor megírták. Vagy ő volt a hangmérnök. :D
Szerintem még a nagy Axl Rose-nak is csak két ehhez mérhető dala jött össze: a November Rain és az Estranged, bár se az utóbbira, se a Mother Love Bone dalára nem jellemző a November Rain első felének már-már giccsbe hajlóan zsúfolt hangképe – nem leszólni akarom persze, simán bérelt helye van a „mágikus zenei pillanatok” klubban.
Hornby olyat is ír, hogy ha van isten, tuti jó a humora, hogy olyan dalokban is felbukkan, amik a legkevésbé sem istenesek. Például ilyen számomra a Velvet Underground Heroin című dala is. Mi más magyarázat lehet arra, hogy gyakorlatilag két akkordból olyan álomszerű, bódító és lebegő dallamot hozott ki benne Lou Reed, ami már-már szavak nélkül is leképezi, a szerhasználó hangulatát? Egyszerre szép és ijesztő ez a szám, van benne valami olyan fíling, ami megint csak nagyon kevés dal sajátja. Persze a hangulatot nemcsak a gitár alapozza meg, hanem vele együtt egy elektromos brácsa elnyújtott hangja, ütemesen dobogó dob és Lou „beleszarok” típusú, egyszerre cinikus és kaján énekbeszéde a húzd meg-ereszd meg receptet alkalmazó és végül totális kakofóniába forduló zenei háttér előtt.
Ráadásul szerintem azóta se sok lemezen lehetett hallani olyat, hogy a feedback nem gitártól, hanem brácsától ered. Nem a sznob beszél belőlem, ez tényleg egy ütős felvétel még 45 év távlatából is odabasz. Ha a Beatles Tomorrow Never Knows-a megdöbbentette a tömegeket egy évvel korábban, ehhez vajon mit szólt, akihez eljutott azon frissiben, ahogy megjelent? Ha elvonatkoztatunk a zenétől, még mindig ott van Lou Reed kihívóan kaján-cinikus hangja és szövege, ami azért teszi ijesztővé a dalt, mert baromira nem drogellenes, hanem éppen ellenkezőleg, ráadásul az egyik legveszélyesebb drogot dicsőíti, mint akkortájt éppen aktív használója. Még a heroin szót is olyan elnyújtva, szinte csodálattal énekli, mintha a szerelméről szólna a dal, amit meg is erősítenek az „ez a feleségem”, „ez az életem” sorok, sőt köztük még egy kurta kacajt is elereszt a derék junkie, kb. „na, erre szóljatok valamit”-stílusban.
Ha van isten, az is a (bár morbid…) humorát jelzi, hogy pont egy ilyen dal írója maradt életben, sokan mások pedig, akik esetleg még titkolni is igyekeztek a heroinnal kialakított bensőséges viszonyukat (pl. a már említett Andy Wood), meghaltak.
Egyébként a dal legjobb élő felvételében, a Rock And Roll Animal című Reed-koncertlemezen hallható verzióban van a már említett kajánság mellett valami morbid ünnepélyesség is kezdve a dal elején hallható szinte folyékony dallamoktól, ahogy alamuszin- hívogatón kikúsznak a hangfalakból; egészen addig, amíg a szám extatikus csúcspontján a zenészek annyira ráhangolódnak a dalra, hogy kétszer olyan hosszú változatban adják elő, mint a lemezen és még a szart is kijátsszák belőle (jó értelemben). Nem tudom, ez a lemez mennyire számít elismertnek napjainkban (azt igen, hogy Lou Reed karrierjének legsikeresebb lemeze volt), de ha van egy kis igazság, akkor a minden idők legjobb koncertlemezei listákon előkelő helyen kéne szerepelnie és nemcsak emiatt a dal miatt, mert minden perce aranyat ér.
Vonatkoztassunk el picit a transzcendenciától! Mitől lesz egy dal más, mint a legtöbb dal? Mitől válik különlegessé? Talán attól, hogy kiérzed belőle az alkotója lelkének rezdüléseit, ezáltal kialakul egyfajta „személyes” kapcsolat? Vagy inkább attól, hogy egy vadidegen által írt és „élt” dal totálisan telibe trafál, az idegvégződéseidre tapint vagy megpendít a lelkedben egy húrt? Vagy azt az illúziót kelti, hogy átérzed az írója érzéseit azáltal, hogy azt gondolod „én is ezt érzem”?
Miért váltják ki egyes dalok az emberből, hogy miután meghallgatták, ülnek percekig szótlanul? Utóbbi oka sokféle lehet: a Velvet Underground dala sokkolt, a Mother Love Bone-étól a szépsége miatt hidaltam le és attól, mennyi lélek „préselődött” abba a majd’ kilenc percbe, zenébe és énekbe egyaránt. (És eleve bravúr az is, hogy valaki egy kilencperces dalt is végig izgalmassá tud tenni, pedig minél hosszabb egy dal, annál nagyobb az esélye, hogy ellaposodik, mert nem tudják időben befejezni, vagy túlzsúfolják hangokkal – egyszerűen többet akarnak kihozni belőle, mint amennyi benne van. Talán attól lesz egy dal „mágikus” vagy „isteni”, hogy minden olyan kurvára a helyén van benne és mindenből az és annyi van benne, amennyinek lennie kell, függetlenül attól, hogy háromperces popdalról vagy negyedórás epikus mesterműről van szó. És ez az, amire nagyon kevés dalszerző képes. Persze olyan dalok is vannak, amiknek csak egy kis része varázsolja el az embert, én is említek majd ilyet)
Van pár dal, ami az intimitása, törékenysége miatt volt rám ilyen hatással. Kettőt is Layne Staley énekelt ezek közül: a Mad Season Wake Up, az Alice In Chains Down In A Hole és a Nirvana Heart-Shaped Box dalairól van szó. A Mad Season-dalban az ragadott meg nagyon, mennyire lélekkel teli Layne hangja – eleve olyan volt, de itt különösen. Ritkán tárulkozik ki ennyire egy művész, ritkán „engedi” ennyire közel magához a hallgatót. Az a sebezhetőség, törékenység, ami átjön ebből a dalból, minden hallgatásnál katartikus élményt nyújt és erre csak ráerősít a zene, ami eleinte olyan, mintha esőcseppek váltak volna hangokká.
Ez alapján a dal alapján elhiszem, hogy néha egy alkotás alkotója belső világának pontos leképezését tudja adni.
A Down In A Hole-ban meg a vokálok gyönyörűek nagyon, meg a számot indító gitár is valami álomszép. Kurt Cobaint nem szokás nagy énekesnek tartani, szerintem mégis van két olyan dal, amiben kifejezetten gyönyörűen énekelt: egyrészt a Heart-Shaped Box versszakaiban, másrészt az Oh Me című Meat Puppets-dal feldolgozásában az Unplugged albumon. De most csak a Heart-Shaped Boxról írnék, az saját. A dal versszakai nagyon megkapóak mind a zenét, mind az éneket tekintve, ehhez nem érhet fel a refrén cinizmusa, ami szétszaggatja és a cinizmus mellett dühvel váltja fel a versszakok szép-szomorú, mélázó hangulatát.
Zeneileg vagy inkább hangzásilag meg a Come As You Are-t venném fel erre a „mágikus” listára: nagyjából a talán legjobb Cobain-gitárszólóval kezdődő résztől a dal végéig: itt szinte árad a zene, nagyjából úgy, mint az a sok víz a dal klipjében (ami nyilván segített előhívni ezt a hasonlatot csakúgy, mint az egész dal –de legalábbis a gitárok– valahogy olyan „vizes” hangzása) és ebbe az áradatba úgy hasít bele a dal első taktusaira emlékeztető pengetés, mintha a hangok az éjszakát szétszakító fénysugarak lennének.
Ugyanaz a törékeny szépség jelenik meg a U2 With Or Without You-jában, mint az előbb említettekben és talán ez az oka annak is, hogy a dal csúcspontján felhangzó tipikus Bono-féle óóó-zás nemhogy nem öli meg a hangulatot (mint sok későbbi daluk alapján várnánk), hanem csak még katartikusabbá teszi a számot és csak részben oldja fel a dal egyre fokozódó feszültségét.
És nekik is van egy daluk, amit a zene áradása tesz varázslatossá: a Where The Streets Have No Name-ben, ahogy a halk kezdetből szépen lassan kibomlik a teljes zenekar belépésével a gitár zakatolására alapuló és az egész dalt uraló pulzálás – ami egy nagyon jellegzetes és hangulatában igen felemelő dalt eredményez.
Ha már felemelkedtünk, szárnyaljunk: John Lennon Woman című dalában pont az a szárnyaló dallam fogott meg annyira, hogy megemlítsem itt. Meg a szöveg: semmi macsóskodás, csak tiszta érzelmek és még a dal végi „I love you” is frissen hangzik, nem elcsépelten – a majdnem egy évtizeddel korábbi Jealous Guy pedig annak ellenére sem kevésbé csodálatos, hogy Phil Spector telepakolta vonósokkal. Még így is az egyik leggyönyörűbb szám a világon (az a zongora az elején…!), és a vonósok sem giccsessé teszik, inkább csak még szívfacsaróbbá. A dal csúcspontja sem tipikus: nem yeah-yeah, nem is óóó, hanem egy rövid „füttyszóló” hangzik fel lemezen tán először, másfél évtizeddel előzve a Guns-féle Patience-t.
Bob Marley No Woman No Cry-ának slágerré vált koncertfelvételén a dalt kezdő szelíden simogató orgonaszó (ami olyan, mintha lágyan könnycseppeket törölne egy puha női arcról – a dal címét egyébként –tévesen, de- fordították úgy is, hogy Ne, asszony, ne sírj) mellett Marley hangja az, ami nagyon megfogott, mert valami olyan sóvárgás érezhető ki abból, ahogy rákezdi: „No woman, no cry”, hogy egyből világossá válik: sírás ide vagy oda, mégiscsak az a jó, ha „van nő” (oké, ez alapból evidens – csak azért írtam, mert érdekes, mennyire mélabús dal ez ahhoz képest, hogy ilyen címmel akár vidám is lehetne – na, nem mintha beugrana akár egy viháncolós Bob Marley-dal is).
Hornbyt annyiban megcáfolnám, hogy szerintem van olyan vallásos dal, amiben „ott van Isten” (de mondom, nekem ateistaként legalább annyira kínos ilyen kijelentéseket tennem, mint neki – szóval, amikor Istenre hivatkozom, inkább metaforikusan értem).
Az is Bob Marley dala, konkrétan az Exodus. Marley nagyon elemében van, de a zenészek is legalább annyira – a legjobb talán mégis az a rész, amikor először hangzik fel a kórus: Exodus!
Persze a legérdekesebb az, amikor az ember olyan dalt képes egymás után akárhányszor meghallgatni, amiről még ő maga sem tudja megfogalmazni, mitől kattant rá annyira. Egy ilyen kapásból beugrik. Kínos, hát, hogy ne lenne kínos, de az Oasis talán legnagyobb slágeréről van szó, legalábbis az első 20 másodpercről meg arról az akkordmenetről, amit bárhonnan is loptak, nagyon el van találva. A címet George Harrisontól, az addig oké, de ezt a riffet honnan? Nem létezik, hogy saját, akkor nem ez lenne az egyetlen, ami így magával ragadott. Annyira, hogy amikor megtanultam, úgy megörültem neki, hogy vagy negyedórán át csak ezt nyomtam. Mi a titka? Mert, hogy a többi említett dalnak mi, azt nagyjából értem.
A dal versszakai is tetszenek, még annak ellenére is, hogy Liam Gallagher minden sor végét irritálóan nyávogósra nyújtja és, hogy a refrén elég kis laposka a dal többi részéhez képest. Az is tetszik, ahogy a dob pont a „backbeat” szóra lép be. De az az első 20 másodperc tényleg varázslatos, hiába, hogy egy újra és újra ismétlődő dallamból áll, van benne valami diadalmas hangulat, ami az ének első belépésekor szerte is foszlik, az ember meg hátrahőköl, annyira előrekeverték Liam hangját.
A legtöbb dal, amit említettem, milliók által ismert és szeretett, de ez korántsem jelenti azt, hogy ilyen „hátborzongató zenei pillanatok”, amik bizonyos értelemben túlmutatnak magán a dalon is, csak népszerű dalokban lehetnének, sőt, lehet, hogy rengeteg ismeretlen muzsika okozna ilyen pillanatokat, feltéve, hogy ismernénk őket. Másrészt meg mindenkinek más dalok nyújtják ezt az élményt. Viszont pont emiatt és az ilyen pillanatok miatt érdemes minél több új zenét megismerni és kutatni új és régi zenék után egyaránt.
Soha nem lehet tudni, mi vár ránk a következő torrent fájlban. :DD
Hornby szerint tehát mindenkinek megvannak a maga „hátborzongató zenei pillanatai, amiket hallva nehéz megmaradni ateistának”, szóval, aki most olvassa ezt, annak is. Érdekes lenne tudni, kinek mik és miért pont azok.
Ajánlom a lenti sci-fi kisfilmet, mely 600 dollárból készülve mutatja be egy sivatagos bolygón egyedül maradt katona viszontagságait. A szerző reményei szerint nagy film is lehet belőle.
Zenék és képek, amelyek meghatározták és meghatározzák az életünket. Koncertek, filmek, helyek, zörejek, képszerű emlékek a hangszóróból és a vászonról - ha mondanivalód van, írd meg: nosferato | Overdrive | rálf atya
Bár manapság a klipeknek sokkal kevesebb szerepük van, mint anno, mikor még szájtátva néztük az MTV-t és VHS-re rögzítettük a dalokat, kis nosztalgiából mégis felemlegetném azt a klipklisét, mikor a zenekar, vagy az adott előadó lemezfelvételt imitál a stúdióban, vagy éppenséggel a tényleges lemezfelvétel alatt rögzített képi anyagból készít klipet egy adott dalhoz. Sokkal jobban szeretem ezt a klipklisét, mint a fiúbandák esőben táncolását, a szántóföldes klipeket, vagy a sétálva éneklést. Az alábbiakban összeszedtem 20 klipet, melyekben a zenekarok vagy eljátsszák, vagy ténylegesen megélik egy lemez, vagy egy dal felvételét.
Érdekesség, hogy a vetítés napján, szeptember 28-án ünnepeltük az egyik korszakos Depeche Mode-album, a Music for the Masses megjelenésének 25. évfordulóját. Ezen a lemezen található pl. a Never Let Me Down Again, amelynek egy remixe a Recoil repertoárjában is szerepelt. „Örökké megkapom a kérdést, hogy visszatérek-e a Depeche Mode-ba. NEM! – mondta Alan, aki ennél az egy témánál tűnik csak hangyányit ingerültnek. – Az, hogy volt néhány kisebb projektünk, mint például egy remix, vagy egy fellépés, ez nem jelenti azt, hogy újra tagja leszek az együttesnek. Erről soha nem is volt szó!” Ettől függetlenül való igaz, hogy néha-néha találkozik a régi tagokkal. Na jó, nem mindegyikkel. „Martint többször is meglátogattam a közelmúltban. Ezek nagyon jó hangulatú találkozások voltak, főleg, mióta nem iszik. Egy kicsit furcsa is volt, mintha egy egészen másik emberrel beszélnék.”
