Ma este a Toldi Beatles-estet tart, melynek keretében bemutatásra kerül Martin Scorsese "George Harrison: Living in the Material World" című filmje is.
Ritka és soha nem látott felvételeket felhasználva gyerekkoráról, a Beatlesben töltött évekről, szólókarrierjének fény- és mélypontjait érintve, magánéletének örömteli és fájdalmas pillanatait is megmutatva az Oscar-díjas rendező filmje végigköveti George Harrison életének ívét 1943-tól 2001-ig, mely filmet ma láthatja először a magyar közönség.
Maga a rendező így nyilatkozik filmjéről: "Milliókhoz hasonlóan, George-ot a zenén keresztül ismertem meg, mely a világunk, a generációnk zenéje volt. A Beatles számai, azok a csodálatosan költői gitárfutamok és szólók, és George felejthetetlen dalai, mint az “I Me Mine” vagy az “If I Needed Someone”, aztán ott voltak a képek a magazinokban, az albumok borítóin, a televíziós szereplések, a filmhiradós bejátszások, a Richard Lester filmek. Majd jött a Beatles utáni világ, amikor George és zenéje úgy tűnt, kinyílt és virágba borult. Sose felejtem el, amikor először hallottam az „All Things Must Pass”-t, azt a túláradó érzést, amikor első alkalommal befogadtam azt a csodálatos zenét. Olyan volt, mintha beléptem volna egy katedrálisba. George spirituálisan felébresztette a zenét – mindannyian hallottuk és éreztük – és ez volt az oka, hogy egészen különleges helyet foglalt el az életünkben. Így amikor feljánlották a lehetőséget, hogy készítsem el ezt a filmet, gondolkodás nélkül fejest ugrottam bele. Együtt lenni Oliviával, interjút készíteni George legközelebbi barátaival, végignézni azt a sok régi, és néhány sosem látott felvételt, hallgatni ezt a nagyszerű zenét – élvezet volt, és olyan tapasztalat, melyet mindig nagyra fogok értékelni."
A vetítés 18.30-kor, a Beatles-buli pedig 22.00-kor kezdődik.
Eközben John Paul Jonesról számomra most derült ki igazán, hogy ő az agyas, ő a megmondóember és a legkomolyabban képzett zenész a társaságban. A kis Jasonkére (aki kb. 40 éves lehet, és elég gyúrós) úgy nézett az elborultabb ütemű részeknél, hogy minden rendben legyen, hogy látszik, hogy tőle jönnek a tört ütemek. Egy deka hibát nem vétett, és bár előkerült vagy 4 basszusgitár, a kolbászos Fender Jazz Bass azért ott figyelt, kompletten fretlessre cserélt nyakkal. Meg két KORG billentyű, amiről szintén nem tudtam, hogy az ő munkája a IV. albumon, pedig a No Quarter a személyes kedvencem tőlük, annak ellenére hogy kb. 15 éve változatlanul a Stairway to Heavent gondolom a világ legjobb számának. Abban van olyan zongorahang, hogy még a pulzusom is 30 alá megy, annyira nyugis. Gond nélkül végigbillentyűzött pár számot elég korrekten, őszintén remélem, hogy annyi pénze van, amit már soha nem tud elkölteni, mert megérdemli. Jelentősen hozzájárul, hogy legyenek számok, legyen sound, a színpadon a technikai dolgok is rendben legyenek, a hangszerelés is, valószínűleg az albumoknál is ott sertepertélt, hogy minden rendben legyen, a hosszú haj ellenére. Nem véletlenül néz egyedül ő ki most úgy, mint aki az FBI egyik osztályát vezeti, vagy valami mammutvállalatot vezet. Kis joviális :) Közben tele szeretettel, azt hiszem, így utólag Ray Manzarek mellé az egyik legkomolyabb zenekarformáló erőként fogok rá tekinteni.
