Az egyszeri vicc szerint Mark David Chapmant megkérdezik a Dakota háznál a rendőrök, hogy miért lőtte le Lennont.

— Lennon? Nem Lenin?

A valóságban Chapman hajszálpontosan tudta, kit ölt meg, és azt is tudta miért: a hírnévért. Pontosan 28 éve, 1980. december 8-án volt, hogy negyven éves és hatvan napos korában megölte egy korszak egyszemélyű szimbólumát, pár órával azután, hogy dedikáltatta vele a Double Fantasy albumot.

A nemzetközi gyász és aztán a korszak is elmúlt lassan (pedig anno Waters is célzott rá futólag), és azóta sem akadt senki zenész, aki ilyen mértékben alakította volna saját korát. A hatvanas-hetvenes években szinte lehetetlen olyan eseménybe botlani, amelynek közvetve, vagy közvetlenül ne lett volna szereplője, talán a bő fél évvel később született Robert Allen Zimmermann (Bob Dylan) hasonlítható hozzá, azt leszámítva, hogy utóbbi megúszta a maga balesetét, és mindig megújuló álcáiban túlélt mindenkit.

Nagyjából húsz éve néztem meg az Eper és vér című filmet, amelynek végén elhurcolásuk előtt egy nagy teremben a Give Peace a Chance-t éneklik a fiatalok (az előző videón 2:06 tájékától a híres jelenet). Amikor másodjára tavaly előtt ismét megnéztem, két dolgon döbbentem meg igazán. Egyrészt mennyire leírhatalanul gyenge a film, hiába alapul megtörtént eseményeken, és egyetlen okot nem tudok találni, amiért valakik Arany Pálmára jelölték. Másrészt, mert ha egy kicsit is, de megéreztem, mit is művelt igazából ez az ember második hazájával, és legalább egy nemzedékkel akkor és ott.

Lennont pacifistaként ismerjük alapvetően, pedig pacifizmusa meglehetősen naiv, az a nemzedék akié ez a pacifizmus volt, azóta megöregedett, sokuk nem képes ebben a világban élni; például vietnami veteránokra tessék gondolni, akik őt hallgatták a rádióban egy vastag spangli mellett, aztán hazatértek és soha nem lettek társadalmuk valódi tagjai. Vagy azokra, akik úgy jártak, mint a 68-as lázadások legtöbb szereplője: egyszerűen felnőttek.

Komolyan gondolkodtam már azon, tizenéves időszaka elmúltával ki képes még magáévá tenni az ő gondolatait. Az Imagine (két év alatt tizenhétmillió ember nézte meg youtube-on, ezt kapd ki!) tényleg pazar (és köszönjük meg Neil Young vörszt EVÖR előadását is, amit pont a tribute alkalmával bírt elsütni). Lehet, sokakat fog bántani, de szövege szerintem bugyutácska, nem is kicsit, bármilyen szép is akar lenni: konkrétan a huszadik század második felének legnagyobb giccsét alkotta meg vele 1971-ben, egy évvel a rock and roll nevezetes gyászéve (szeptember 18.: Hendrix, október 4.: Joplin) után. Tulajdonképpen ekkor kezdett összeomlani a klasszikus 60-as évek rockja, a pszichedélia ideje leáldozott.

Amelynek kapcsán Lennon nem kevés nagyjából vele együtt kezdő pályatársa halálát láthatta (Brian Jonestól a legenda szerint éppen a Nixontól 1970-ben kapott drogellenes ügynökség jelvényével feszítő, többféle drog  hatása miatt elhalálozó Királyig). Lehetséges, ennek is volt köze előbb az Imagine-t megelőző rövidebb, illetve később majd öt éven át a Double Fantasy megjelenése előtti mélyrepülésének. De ami kevésbé épült vele kapcsolatban a köztudatba: egy időben ő maga is keményen fogyasztott huncutságokat. Pár durván átlecsózott és szétszívott nap után már valamikor 68 környékén Jézus reinkarnációját vélte magában felfedezni, amit a Beatles főhadiszállásán el is újságolt mindenkinek, majd meghívta Ono akkori férjét (Anthony Cox) vendégségbe. Valószínűleg nem sokon múlt, hogy ugyanúgy végezze, mint Jones vagy Joplin, hiszen egy időben már nem csak hallucinogéneket, hanem heroint is tömött magába tisztességgel, míg aztán egy 1970-es terápiával úgy-ahogy ki nem vergődött a függőségből. Persze miért is járt volna más utat, mint a többiek: az a drog nagy időszaka volt, amikor sokan hitték, hogy azokban valamiféle választ lehet megtalálni, amikor drogokról szólt irodalom és zene egyaránt.

Lennon halálának az ad groteszk motívumot, hogy az 1975-80 közti szünet után éppen az újrakezdésen dolgozott, aznap is stúdióból jött éppen. Újrekezdésének gyümölcse egyik legjobb lemeze a Double Fantasy lett, mindjárt a legelején a rendkívül hangulatos, kicsit rockabillys (Just like) Starting Over című dallal, és a keret túlsó oldalán a dettó legendás,  blues-t imitáló Hard Times Are Overrel. Yoko énekesnek nem volt jó, örökösnek is utálták, de akkor és ott valóban Lennon legjobb segítője volt.

Legjobb segítője a félbetört újrakezdésben, amellyel valahová ide, a jövőbe, vagy a múltba, vagy a nem is tudjuk, mibe vetett korábbi hitéhez próbálhatott visszatérni:

nosferato hozzáteszi

Olyan legendákkal, és minden szempontból sikeres és népszerű emberekkel kapcsolatban, mint Elvis vagy Lennon, nem kell homokba dugnunk a fejünket, és nyugodtan beszélhetünk tévedéseikről, azokról a dalaikról, amelyekkel ellentmondanak önmaguknak, vagy - nem lévén tisztában saját maguk korszakalkotó mivoltával - elmentek a közízlés felé. És nem titok a legtöbb nagyságról, hogy drogoztak, aminek részletei bizony elvehetik a kedvünket az illetőtől, mint a pacaltól is elveszi a kedvünket, ha tudjuk hogy készül, és egy szülés videó után órákig (évekig) nem a szex jut eszünkbe.

Ha valami negatív van bennem John Lennonnal kapcsolatban, akkor az az értetlenség, hogy hogy lehetett elvenni egy ilyen Yoko Ono szerű entitást. Az Imagine szövegének bárgyúságával azonban vitatkoznék, ugyanis azt leszámítva, hogy "képzeld el, hogy nincs tulajdon", ami sarkítva részben az eredeti kommunizmus elképzelése, részben az egész mai világrend alapjának szöges ellentéte, minden idealista és irreális elképzelésével egyetértek. Erről írtam is a héten az Oszkárság blogban, bár ellentmond a hagyománytiszteletnek, de egy rövid világbéke időszakra tényleg az országok, vallások és jelentős anyagi különbségek eltűnésével lehet esély, Isaac Asimov 1956-os Alapítvány című könyvsorozata éppen ennek a kiszámítható tündökléséről és bukásáról szól. A dalban is benne van, "mondhatjuk, hogy álmodozó, de nem ő az egyetlen", olyannyira nem, hogy én is az vagyok, és 90-re rúg csupán az ismert előadók száma, akik feldolgozták ezt a számot, az ismeretlenekről nem is beszélve. Lehet, hogy csak Lennon alszik, de sokan álmodunk vele.