Megy a tévében, bekapcsolom, és csendben nézem - de hányadszorra? Szeretem az olyan történeteket, amik évtizedeket mesélnek el. Volt egyszer egy Amerika, Howard's End, Napok romjai, Állj ki mellettem, Kamaszkorom legszebb nyara... és szeretem az olyanokat is, amikben végig érzed, mi, vagy éppen ki hiányzik egy szereplő életéből. Mindenkinek van Jennyje, valakinek több is, valakinek csak egy, és vagy elsodorja mellőle az élet, vagy nem. Elfog az ilyenektől a "mi lett volna ha" érzés.

Ez a történet azt hiszem, a két típus együtt.

Olvasás közben hallgasd a film zenéjét: Alan Silvestri - Forrest Gump

Talán ezért láttam 12-szer moziban. 1994-ben kezdték vetíteni, és attól, hogy ez lassan 15 éve volt, csak jobban megértem, hogyan telik el egy élet, és hány különböző teljes életet leélhet egy ember, ha helyes döntéseket hoz. És lehet, hogy beérte volna egyetlen élettel, de ha az nem jön el, és nincs a megélt életei között, azzal együtt kell tudni létezni. A könyvet kétszer olvastam el. Ugyan milyen könyvet olvastam én kétszer? Megmondom: a Keresztapát, a Csontbrigádot, és ezt.

Gyerekkoromban volt egy ugyanolyan fa, mint a filmen. Hatalmas ágára felkapaszkodtunk és többen is elfértünk rajta. 15-20 évvel később is ott állt a Balaton partján, de nem láttam meg benne ugyanazt a formát. Összement. Vagy én nem maradtam ugyanakkora.

Amikor 2006. tavaszán az Ecopoly című műsorban Erdélyi Zsolt (alias Szupermen Zsolti) azt mondta Mezei Gyuláról, hogy neki Forrest Gumpban van az ereje, többen gondolhatták, hogy nem szép, amit mond, pedig csak meglátta benne azt, amit sokan elfelejtünk, hogy magunkban is kereshetnénk.

Az életemet akkor fogom igazi csalódásnak érezni, ha felismerem, hogy valamivel kitartóan 20 évig foglalkoztam, ezt ugyanis nem akarom. Néhány embert kivéve - beleértve olyat is, akivel még nem találkoztam - semmire nincs 20 évem ebben az életeben. Az a fele királyságom. Most fogalmazódott meg bennem, hogy ehhez Forrest Gump történetne mennyit hozzátett.

Gump (illetve az író) az emberi tragédiákra és a mindenkit lenyűgöző szépségre is egyszerűen, és mégis tökéletesen érzékenyen és finoman reagál. Egy kis viccet csinál ezekből a megrázó jelenségekből úgy, hogy közben mindig érezteti, hogy még egy ilyen egyszerű ember is felismeri és tiszteli ezek hatalmát, a keserűséget vagy éppen a csodát.

Így mutatja meg, hogy aki látszólag kevesebb nálunk, abban is ott van az, ami mindannyiunkban közös. Hogy néhányszor az életben jobban és hosszabban osztozunk más fájdalmában, mint amire számítottunk; hogy megszámlálható alkalommal azon kapjunk magunkat, hogy percek óta állunk és csak csodálkozunk valaminek a szépségét látva... hogy tudunk szeretni; és hogy az időt senki nem állíthatja meg.

Sokszor sajnáltam Quentin Tarantinot, amiért nem kapott rendezőként és producerként Oscart 1995-ben, mert Forresttel kellett érte versenyeznie. Már nem sajnálom. A Ponyvaregény korszakot alkotott, új irányt hozott a filmalkotásban, és szintén kb. 10-szer vettem rá jegyet, csak amíg moziban ment. Forrest viszont meghatározta az életemet.

Forrás: Oszkárság blog