Mondhatnék olyan közhelyeket, hogy Elvis él, köszöni jól érzi magát, Michael Poulsen a dán Elvis, meg hogy a reinkarnációja, Elvis a Metallica-val, miegyebekkel jammel, stb (részemről még a Life of Agony is belefér).

Nem mondok. Mindenkinek megvan a joga, hogy azért és olyan mértékben rajongjon, mint amennyire Michael rajong Elvisért és Johnny Cash-ért. Az hogy ilyen szintem jelen tud ez lenni egy dán fiatalember zenéjében és megjelenésében, az szerintem csak abból a szempontból lehet furcsa, hogy ő a black /  death metal szintérről érkezett. Nagyon elege lehetett belőle, mivel gyökeresen mást csinál most, illetve viccesen, irónikusan a norvég Mayhem-ként konferálta fel magukat, még nyomtak is hozzá egy kis halálhörgéses blastbeatet.

Emlékszem arra a pillanatra, amikor először hallottam a Volbeat-et, a legutóbbi, Guitar Gangsters & Cadillac Blood albumot, rögtön bólogattam vigyorogva, hogy na ez az, erre vártam. Sajnos ez túl későn esett meg, így a Szigetes bulijukat tudatlanságból kihagytam. Ezúttal azonban nem hibázhattam. Hálából ők se hibáztak.

Ha nem gond, nem megyek bele a részletekbe az előzenekarral, számsorrendel, színpadképpel, tegyék meg ezt mások. A Volbeat zenekar pénteki budapesti bulija igazából a feledhetetlen élményen kívül egy nagyobb útravalót is adott, mégpedig egy általános üzenetet. Mi zenerajongók úgy érzem, hogy egyre inkább csak szemlélői vagyunk annak, hogy a technika és a zeneipar hova viszi a szeretett kis hobbinkat, életünk részét. A kazetta meg a CD megölte a bakelitet, a letöltések állítólag megölik a CD-t, a zeneipar dömping termékeitől egyre nehezebb kiszúrni a tényleges értéket. Ezeken lehet vitatkozni, de vegyük már észre, hogy egy zeneszerető ember számára a legnagyobb élvezetet az nyújtja, amit semmilyen technikai forradalom vagy iparág nem tud kinyírni: az élő zene varázsa. Amikor pár ember felmegy a színpadra és pacekból, őszintén, hitelesen, profin lenyom egy koncertet, amit nem lehet eldönteni, hogy ők vagy mi élvezünk jobban. Minden más megoldás ennek valamilyen szintű pótlása. Azt, hogy a Volbeat ezt egy metál - rockabilly - country - Elvis köntösbe bújtatva adta elő, már mellékes.

Merthogy a buli hibátlan volt, feszes, húzós, tökös, emellett emberi, barátságos. A szimpatikus négy dán fiatalember mindent megtett, hogy jól érezzük magunkat. A közönséget is kellőképpen bevonta: nem csak az énekes-gitáros Micheal koptatta az üveg Black Label-t, adott belőle a közönség első soraiban szomjazó fiataloknak is, egy rajongó kapott tőle pénzt Volbeat pólóra, ha már nem abban volt, 3 csaj, 3 faszi felmehetett vokálozni a színpadra. Valószínű, hogy ezt minden koncerten eljátsszák, mint ahogy bevallotta, hogy igen, a tegnap esti közönségnek is azt monda, hogy ők a legjobbak, de mi van akkor? Tényleg, miért is ne gondolhatná abban a pillanatban komolyan minden este? Úgy is az a fontos, a pillanat varázsa és ez a pénteki másfél órányi pillanat mindenkit elvarázsolt.

Sajnos egy értékelhető videót sem találtam, ezért két olyan dalt mellékelek, amin a lemezborítót lehet szuggerálni, de nem fog megmozdulni (és hiába nézzük sokáig, nem fogunk kis vitorlást sem látni).