Én vagyok az élő bizonyíték arra, hogy az AC/DC nem paktált le a sátánnal vagy bármely más gonosz erővel, mert ha ez így lenne, akkor nem hívott volna fel a haverom ma este 6-kor, hogy egy ismerőse barátnője beteg lett, nem tud menni AC/DC-re, van egy szabad jegy, kell-e? Kellett. Mi ez, ha nem az AC/DC és az isteni gondviselés szimbiózisa. Vagy én is velejéig romlott vagyok és az ördöggel cimborálok.

Fél nyolckor több ember volt még az Arénán kívül, mint egy Fidesz nagygyűlésen, így pont az előbanda, a The Answer elköszönését láthattam, nem tudtam meg mire adnak választ. Kérdésem mondjuk nem volt, nagyjából tudtam mi vár rám az elkövetkezendő 2 órában, azt is sejtettem, hogy élvezni fogom.

Ez gyakorlatilag az első két másodperc után eldőlt, amint az első riff meg lett pengetve és az első pergő és lábdob hang megdörrentette az Arénát. Egy igazi rock n roll show-t láthattunk, mozdonnyal, több méteres felfújható Rosieval, egészestés csöcsökkel persze. Volt harang, ágyúk, meg minden, amit előre bárki elsorol, aki kicsit is ismeri őket. Azt viszont amit ott érez az ember, azt visszaadni nem lehet, nyilván ettől működik az egész még most is.

Mert ezek az emberek nagyon öregek és nagyon csúnyák, de kivételesen szerintem nem is akarnak fiatalok, pláne szépek lenni. Ők olyanok akarnak lenni, akiktől egy arénányi ember ennyire megőrül. És megőrült. Ennyi embert koncertről kivezetni még nem láttam, mondjuk az átlag nagyon rég lehetett szomjas.

A pontos setlist-et írják meg azok, akik ebből élnek, egyébként nem volt más, mint amit játszanak ezen a turnén. Biztos akad olyan, aki hiányolt egy-két számot, mint én is pl, de ne legyünk telhetetlenek, több mint 30 év termését 120 percbe nehéz beleszorítani, pláne, ha Angus Youngba áramot vezetnek és ettől egy őrült, véget nem érő gitárszólót nyom.

Ma este mindenki, aki ott volt, vagy a mennybe, vagy a pokolba jutott. Egy ilyen este után nekem mindegy is.