- business is business -

Nagyjából április közepe lehetett, a Woodstock Ventures a négy bohó fiatalemberen kívül mindösszesen két titkárnőből állt, de már mintegy ötvenhétezer dollárt elköltöttek a tervezett két- háromszázezerből. Viszont sikerült felvenni könyvelői állásba Reneet „(ejtsd: Ríni)”, aki John állítása szerint a könyv írásának idején is könyvelőjük és általános tótumfaktumuk volt. Az egészben legfeljebb az volt árnyalatnyit pikáns, hogy Renee valóban minden munkát elvégzett — természetesen a könyvelés java  részét kivéve. Ellenben megküzdött ügyvédekkel, könyvvizsgálókkal, ügynökökkel, rocksztárokkal, rendőrökkel, ráadásul hangjával acélfalat lehetett repeszteni —már persze ha muszáj volt.

A valóságban szinte mindig muszáj volt.

Miközben az égadta világon semmi előre lépés nem történt, azért a teljes 57. utcai iroda átrendezésen túlestek (5000 dollár), amitől a korábbi hodály labirintussá alakult át, rengeteg (hogy is mondanánk ma) kreatív munkatárssal az így kialakult törpe irodácskákban. John szerelembe esett Gizzyvel, aki végül lelépett egy baseball játékossal, miközben Joel végig azt hitte, a lány titokban belé szerelmes. Aztán kitalálták és kinyomtatták a jegyeket is.

Azt hinnéd, egyszerű, de nem az. Három nap, ezért lettek egy napos, két napos és három napos jegyek, természetesen megkülönböztető jegyekkel, úgymint az egyik ilyen színű, a másik olyan színű, az egyiken ennyi, a máskon annyi csillag szerepelt, szóval bebiztosították magukat. És nem csak erre. A defekttől a hasmenésig mindent rányomattak a jegyre, mint pénzvisszatérítést kizáró tényezőt, és aprónál apróbb betűkkel közölték a nézővel, hogy „miután eljött a fesztiválra, semmihez sincs joga, csak abszolút csendben ülni és az orrán keresztül lélegezni”. Hiába no, ha egy közgazdász és egy jogász összedugja az orrát, csodák születnek. Hitték ők.

Mire idáig eljutottak, Arti és Michael már nevükre vették a leendő fesztivált, ami ebben a formában azt jelentette, hogy az Államok folyóirataiban önzetlenül saját magukat adták meg, mint producereket, jóindulatúan kihagyva az imídzsromboló pénzembereket a sztoriból, akik elriasztották volna a hosszú hajú srácokat. Azért van önfeláldozás, ami már megható. Ezt végül Joel és John is belátta egy hosszas vita végén, amit eredetileg Art és Michael fejének vétele kedvéért indítottak.

Körülbelül ekkortájt jöttek rá, hogy százezer embert valahogy etetni is kellene, ezért bevontak három Artiéknál is viharvertebb külsejű urat a bizniszbe, meg egy negyediket is, akit (lévén jobban öltözött és ha lehet, még kapzsibb tekintetű a másik háromnál) az ügyvédjüknek néztek, és ebben igazuk is lett. Azok gyorsan elkértek hetvenötezer dollárt, és ha John nem íratja alá velük, hogy csak közös aláírással válthatnak be csekket, akkor ki tudja, milyen izgalmas mínuszok jelenhettek volna még meg a költségvetésben. A srácok Élelem a Szeretetért fedőnévvel futottak, és természetesen minden pénzt kiszedtek, amit csak bírtak. A május ezzel százhúszezer fölé vitte a kiadásokat.

Gondolom sejthető ez után, milyen frankó költségvonzata lesz annak, amikor majd arra is rájönnek, hogy ami felül bemegy, az alul ki is megy, viszont az anyaföldre ürítés évszázadok óta kiment a divatból, márpedig csak az ingyenes. Aztán fizettek pár grand védelmi pénzt Abbie Hoffmanéknak, amiből azok állítólag pár bódét húztak fel,  és Horace-nek, a catskilli nagy embernek. Továbbá tizenhetet egy Boeing 727-esért, ami a Hog Farm munkatársait hozta-vitte Új Mexikóból (oldalt Hugh Nanton Romney, alias Wavy Gravy, a Hog Farm tótumfaktuma). Utóbbi befektetésük lett az egyik legjobb, ha hihetünk a két fiatalembernek, akkor a Hog Farmerek „[m]inden szempontból és minden tekintetben többet tettek, mint amit kértek tőlük – és valószínűleg bárki másnál sokkal többet tettek azért, hogy kialakuljon az a híres woodstocki kellemes borzongás”. És mindezt kizárólag az oda-vissza út áráért. Mi a jó biznisz, ha nem ez?

Júiusban aztán megkerült a legfontosabb is, ami a fesztiválhoz kellett. Igen, a telek. Walkill a 87-es úttól van egy köpésre, és azon a június tizenkettedikén elég súlyos szeánsz folyt le a városházán, bizalmatlan polgárokkal a kisebb, és bizonyos Mr. Lawrence építésvezetővel a főbb szerepben, aki szinte meggyőzte a bizalmatlan polgárokat. De csak szinte, mert július legelején kezdett úgy tűnni, már volt telek, nincs telek. Már ha ezt le lehet vonni egy július elsején sebtiben összerántott helyhatósági törvényből, ami a fingtól is védeni szándékozta a helybélieket, meg persze a frissen megjelent Aggódó Állampolgárok társasága, amely hirtelenjében be is perelte a szervezőket. A koncert másfél hónap múlva kezdődik, csak éppen helyszín nincs még. Vagyis már megint. Sőt, lassan elérkezett július közepe, a telek már biztosan ugrott, és épp csak egy hónap volt hátra.

Oké, művészek sem voltak még szerződtetve, vagyis a sehol egyelőre a senkik léphettek fel, ami nem is olyan jó, de legalább valakinek eszébe jutott, hogy a még meg sem szerzett földre jó lenne egy rakat mobil vécé. És milyen igaza volt!

- Max -

Ekkorra mintegy félmillió dollár értékben keltek el jegyek, ami úgy ötvenezer főt jelentett, és a walkilli bukta nyomán az ügyészség már diszkréten rákérdezett a jegyek visszaváltásának módjára, és John is először hazudott az ügyben, amikor Michael meghívást kapott bizonyos Max Yasgurtól, aki szerint a hippiket is megillettek bizonyos jogok, ami önmagában is nagy szó volt akkoriban, de ráadásul rendelkezett egy marhalegelővel Bethelben a 17/B út mellett, és még a pénzt is szerette.

Potom ötvenezerért adta a földet (majdnem két és fél négyzetkilométert), meg persze plusz hetvenötezer letétért az esetleges károk fedezése céljából. Természetesen azonnal elfogadták, hiszen a másik eshetőség félmillió dollár azonnali viszafizetése lett volna, ami akkortájt sem hagzott túl fényesen. Természetesen Max a letétet is elnyerte a végén, de ettől még Max egy hős volt, még ha pénzsóvár hős is. És természetesen erről Max hatvankilenc júliusában még nem tudott, de továb megyek: talán még nem is sejtette. Az alapján, ahogyan viselte, száz százalék, akkor is belevágott volna. Mondom, hős volt. Nem viccelek. Sok mindent irkáltam, mi miatt maradhatott volna el Woodstock, de Max Yasgur nélkül valóban soha, de soha nem lehetett volna az, ami. Cserébe széttaposták a legelőjét, még a házának kertjét is feldúlták, és bár a puskát a keze ügyébe vette, zokszó nékül bírta a megpróbáltatásokat. Sőt. Ötven éves múlt a nevezetes szerződés megírásakor, és éppen a könyv kiadásának évében halt meg. Mindössze ötvennégy múlt; éppen csak. Megilleti fél perc néma gyász, azt hiszem, nélküle egy nemzedék lett volna szegényebb, és talán mi is.

És nem csak ezért. Hanem azért, is, amit aztán akkor szombaton mondott Joe Cocker fellépése előtt. De ez júliusban még jóval odébb volt.

- Chronicles of Chaos -

Joelék a walkilli história után nem akarták ugyanazokat a hibákat elkövetni, ezért felfogadták Don Ganoung tiszteletest, aki „egyaránt szót tudott érteni a zsidókkal és a gojokkal”, vagyis a mai értelemben vett píáros volt. Ganoung tulajdonképpen hibátlanul látta el feladatát: cserkészcsapatot szervezett White Lake-ben, újraindította az imaházat, ráaásul Joelék is úgy szervezték, hogy a helyiek csak a Ventures kiválasztott alkalmazottaival találkozhassanak, akik lassan beépültek az őslakók közé, akikkel Max tartotta a kapcsolatot, márpedig ha őt feldühítették, csak meg kellett néznie a bankszámláját, és azonnal megnyugodott. A Walkilli hibák elfelejtve, minden ment, mint a karikacsapás.

Sebaj, elkövettek más hibákat.

Az Earthlite nevű ágrólszakadt utcaszínházat igazából egy helyi moteltulajdonos hívta meg, Isten tudja miért, az Aggódó Polgárok aggódni kezdtek, mire Ganoung úgy találta, a legjobban úgy lehetne megnyugtatni a népeket, ha előfesztivált csinálnak, pont az Earthlite közreműködésével, többek közt azért is, mert az Earthlite egész olcsónak volt mondható. Magyarul ingyen feléptek, mert örültek, hogy kivételesen közönségük is lesz.

Augusztus hetedikén elsőként a munkásokból verbuvált rockzenekar szerepelt kisebb sikerrel (nem mindenki fogta be a fülét), majd jöhetett végre a nagy produkció. Az Earthlite első száma egy meglehetősen kaotikus, de vicces történetke volt, ami jó hangulatot keltett. Nem kellett volna, mert ettől a társulat felbátorodott, és úgy döntött, akkor ők most megadnak mindent a publikumnak. Meg kell adni, meg is adták, amit lehetett. Levetkeztek, amíg ember levetkezhet, majd bunkó burzsujok és provenciális prűdök felkiáltásokkal elkezdték azt csinálni, amit általában pucéron csinál az ember,már ha szűk körben van. A gyerekek mentek volna közelebb, a Tízparancsolaton edzett szülők meg rángatták őket elfelé.

Másnapra a városi tanácsnak új programpontja lett: Woodstock leállítása.

Időközben bizonyos Mike Wadleigh és Bob Meurice azzal állt elő, hogy forgassanak filmet a hacaccáréról, amiről szerződés is köttetett, miszerint nevezett urak keresnek egy forgalmazót, aki ad száz pénzt, és ezzel övé egy olyan film jogainak fele, amely egy talán meg sem rendezendő fesztiválról készül. A nyereség másik fele természetesen a Woodstock Venturest illeti. Nem volt nagy kapkodás, ezért Meurice azt ajánlotta, adjon a Ventures száz ficcset, és legyen az övék a száz százalék. John nem volt gonosz ember, ezért elmagyrázta, hogy a dokumentum film nem az a nagyon nyereséges műfaj, a Ventures már túl sokat fektetett egy marhaságokba a fesztivál kapcsán, tehát erről nem lehet szó, és mert rendes volt, azt is tanácsolta, hogy ha van Bobnak saját pénze, azt se fektesse be.

A filmre végül a Warner Brothers adott százezret, ami aztán hetvenháromig mintegy tizenhétmilliót hozott. El lehet képzelni Bob háláját John jótanácsáért.

Ó, az aggódó polgárok sztorijának nem volt ám vége. Augusztus tizenkettedikén, kedden Bethel főépítésze előtt sikerült rádöbbenni, hogy ezek a kedves helybéliek – ha mást nem azt – sikeresen elintézték, hogy a beígért építési engedély ne készüljön el. Joel végül jól megfenyegette a főépítészt egy goromba perrel, így Don mégis kiadta. Mit nekünk kapkodás, még majdnem egy hét hátra volt. Jegyárusító bódék sehol, kerítés sehol, színpadok sehol, a rendért felelős rendőrtiszt szívrohamot kapott, és tizennegyedikén csütörtökön arra kellett rádöbbenniük, már ötvenezren csücsülnek a helyszínen, senki sem tudja, van-e jegyük vagy sem, de hogy innen kezdve az előre megrendelt jegyeken kívül egy darabot sem adtak el, az biztos.

Minden egyéb rendben volt.