— young men with unlimited capital —

Ha az őrültséget definiálni kellene, meglehetős eséllyel pályázna az a leírás, miszerint őrült az, aki este tíz magasságában pirítóssá átbuherált zsúrkenyérre paraszt májkrémet és Erős Pistát ken, majd ezt pikáns sonkával, trappistával, disznósajttal, uborkával és persze sörrel kísérve leöblítve gyömöszöli magába befelé, miközben egy dilinyós társaság sztoriját olvasgatja Woodstockról egy olyan frissen (újra) megszerett könyvben, ami nincs is benne a wikipédia Woodstockról szóló szócikkében, mindössze az egyik főhősről szóló adatolásban említődik villanásra.

Na, ki a király?

És persze, nem ez az első, és talán nem az utolsó őrült motívum abban a sztoriban, amit egy olyan város fémjelez, aminek annyi köze van a sztori legjavához, mint Waterloonak a waterlooi csatához: pár centivel közelebb volt az eseményekhez, mint Vlagyivosztok. Igaz, eredetileg valóban egy woodstocki stúdióért ment volna a hepaj, de egy idő után ez volt a legkevésbé érdekes, sokkal inkább az: nagy sebesség bukás, hihetetlenül nagy sebesség bukás vagy elképzelhetetlen nagy sebesség bukás lesz-e a buliból. A válasz végül az igen lett: nagy, hihetetlenül nagy, elképzelhetetlenül nagy. Aztán mégse. Legkésőbb ezzel a könyvvel talán még nyereségesek is lettek.

A fenébe is, ez így elég zagyván hangzik, holott ha már ismered a teljes sztorit, akkor nem az, hanem a színtiszta trúság. Jobb lesz, ha végre belevágok.

A sztori legelső publikus eseménye egy hirdetés volt a Nem York Timesban és a Wall Street Journalban (pardon: azok hasábjain), ami 1967. március 22-én jelent meg, a New York Timesban az 54. oldalon:

„Fiatal emberek korlátlan tőkével keresnek érdekes, törvényes beruházási lehetőségeket és üzleti javaslatokat.”

Nem bontanám ki az igazságot minden részletében, ha azt állítanám, tolongtak a jelentkezők az ajánlatokkal. Akkor sem lenne igazam, ha azt állítanám, két év alatt ezer ajánlat érkezett, akkor sem ha azt, hogy száz, de a tíz sem lenne az igazság. Nagyjából ötezer, és szinte mind kukában végezte. De nem mind.

Az újdonatúj céget Challenge Limited Internationalnak nevezték el, tulajdonosai bizonyos John (Jock) P. Roberts (balra) és Joel (Joel) Rosenman (jobbra) voltak, és igazából nem vállalkoztak volna, ha John nem szeretett volna kicsit hamarabb hozzájutni ahhoz a pénzhez, amit szülei  1966-ban, az egyetem elvégzése után adtak neki. Illetve nem adtak. Egy megbízási alapítványba tolták bele, és mindenféle  időpontokhoz, meg szabályokhoz kötötték, hogy felvehesse, mondván, „egy huszonegy éves legény egyszerűen nem képes túl sok törvényes fizetőeszköz egy halomban való kezelésére”. Mint látszik, a szülők már akkoriban is kőszívűek és bizalmatlanok voltak, ha a gyermekükre bízandó pénzről volt szó.

Esetükben némi joggal. Az első részletet ugyanis Jock pillanatok alatt elverte mindenféle nagyon megbízható részvényekre, így némi adóhátralékhoz jutva későbbi befektetései kontójára. Csakhogy ez nem az alaptőke volt, ahhoz 1970-ig nem juthatott hozzá, akkor sem egyben, hanem három részletben huszonöttől harmincöt éves koráig. Elnyomók!

Ha Jock szülei kicsit jobban bíznak csemetéjükben, akkor most nincs miről írnom. Felkérem tehát a jövő generáció felmenőit: ne bízzák a sok pénzt közvetlenül rájuk, mert különben nagy dolgok fognak kimaradni a történelemből. Woodstock is kimaradt hajszál híján.

Természetesen akkor sem történt volna meg, ha Jock bátyja nem akarja a saját tőkéjét mozgósítani, mert — temészetesen — ő is megbízási alapba kapta a magáét, csak éppen összefutott egy öreg bankárral, aki megsúgta neki, hogyan lehet mégis hozzá jutni, és a bátyó — rendes srác lehetett — nagylelkűen bevonta a bizniszbe öcsit is. Nem kell nagy pénzügyi machinációkra számítani, egyszerűen lehetőséget kaptak arra, hogy az alapítványi pénzt zálogosítsák. Kitalálnak valami bizniszt, ehhez kölcsönkérnek egy bizonyos banktól, és az az alapítvány alaptőkéjét tekinti fedezetnek. Ha nem fizetnek, abból kapja a bank a pénzét.

Merő véletlenségből hőseink egy évvel korábban találkoztak össze, és ott álltak részben egy halom pénzzel, részben egy halom pénz ígéretével, csak éppen ötletük nem volt nagyon, amibe belefektethették volna. Korábban hogyne, persze, Jocknak volt ötlete elég, „repülő autók és energiaforrások a 8. dimenzióból”, ezek azonban egy bizonyos kor felett elmúlnak, és úgy tűnik ők ezt addigra elérték. Nem mintha felnőttek volna. Sőt. A Woodstock-história szőröstül-bőröstül azt bizonyítja hogy erről szó sem volt.

Az ászpókerből ezzel meglett az ászpár, ám a másik két ász még hiányzott.

— deal —

És – a kedvelt közhellyel élve – itt lépett a képbe két kedves csirkefogó: Arthur (Artie) Lawrence Kornfeld (utólag Woodstock Apja, balra) és Michael Lang (jobbra). Speciel ha a másik két ász véleményére hagyatkozunk, akkor nem annyira kedves csirkefogók, hanem minden hájjal megkent, gátlástalan szélhámosok voltak ők ketten, de hát ugye nagy a világ, mindenki véleményének helyet kell adni. Jellemző, hogy John utólag úgy emlékezett, valami előérzete lehetett a két díszpinttyel kapcsolatban, amikor tőzsdei tippet adott nekik. Történt ugyanis, hogy kevéssel a  koncert lebonyolítására szakosított Woodstock Ventures megalapítása után ezek ketten odasomfordáltak Joel és Jock elé, miszerint de jó lenne a cégnek egy portfólió. És Artiék örvendezének. Artie kicsivel később finoman megpendítette, hogy olyan sok pénze neki nincs, mire Jock – leszerelendő a pumpolási kísérleteket – azt javasolta, kezdje kicsiben, majd figyelmébe ajánlott egy rendkívül profitábilisnak tűnő részvényt, színesen felvázolva a leendő tőkenyereséget.

Talán megérthetjük, mennyire tetszett Jocknak, hogy a két mihaszna az ő pénzükből szeretett volna tőzsdézni, ha tisztában vagyunk azzal, ebbe a bizonyos részvénybe ők már hónapokkal előbb befektettek, mire rögvest a mélybe zuhant az ára, és ott is maradt. És Artiék ismét örvendezének. A két pernahajder végigtelefonálta a rokonságot, és rohant bevásárolni, amennyit csak bírt. Végül Jockék négy hónap múlva 7 és ¼ centnél szálltak ki a pompás kis részvényből, míg Artiék picivel, vagyis pont még hét centtel később.

A Woodstock Ventures befektetési ágazatáról – különös módon – soha többé nem esett szó.

Na de vissza a gyökerekhez: hogyan is toppantak az új fiúk a történetbe. Bizonyos Miles Lourie jelentkezett a két pénzesembernél, közölte, hogy ő Mike Lang és Artie Kornfeld nevében kérne egy találkozót, mert érdekes ötleik vannak. A két fiatalember producer és menedzserféle, Artie egyenesen a Capitol lemezkiadó „kortárs produkciókkal foglalkozó vezetője”, igazából legfiatalabb elnökhelyettese. A külsejükkel ne törődjenek – fűzte hozzá – „kicsit szokatlannak tűnhetnek, de nem tökfejek. [...] Csak hallgassátok végig őket [...] Csak hallgassátok meg, hogy mire gondolnak. Egy filléretekbe sem fog kerülni”.

Nagyjából itt kellett volna kivágni, mint macskát szarni udvariasan kitessékelni az ügyvéd urat – már ha jót akarnak maguknak. Oké, mondjuk akkor megint csak nem lett volna Woodstock, de hát valamit valamiért, nem?

A két fiatalember belépett, és valóban szokatlannak tűnt. Mi már tudjuk, miről szólt, de akkor Artie egy woodstocki művészeknek építendő stúdióra gondolt, hozzá egynapos koncerttel, benne ingyen fellépő helyi művészekkel és nagyjából négy- vagy ötezer látogatóval. Jock azt javasolta, a bevételből épülhetne a stúdió, a koncert pedig legyen két napos, úgy ötvenezer emberrel, háromszázezer várható profittal. Már mosolygott mindenki. És „végül is mi baj származhat egy koncert összehozásából?” tette hozzá Jock.

Amikor John az ötlettel apja elé állt, már három napot említett, nagyjából negyvenezer belépővel naponta, mire  apja visszakérdezett, mi van, ha esik, majd végül annyit mondott: „honnan veszed, hogy százezer ember – százezer ember! elég ostoba lesz, száz mérföldet autózni azért, hogy rockzenét hallgathasson?”, végül John úgy érvelt „ha csak ötvenezren jönnek is el, akkor is visszatérül a befektetésünk”.

„Ötvenezer – rázza fejét Alfred Roberts. – Örülhettek, ha százan elmennek.”

Az idézetek Joel Rosenman, John Roberts és Robert Pilpel Fiatalemberek korlátlan tőkével című könyvéből származnak.

40 éve - A Beatles utolsó koncertje | Led Zeppelin - Az első album