Kérem tisztelettel, pontosan 40 évvel ezelőtt, ezen a napon (naná, hogy péntekre esett, és ha engem kérdezel, biztos vagyok benne, hogy mocskos-szar, esős idő kellett, hogy legyen) Európában megjelent a Black Sabbath első lemeze. Igaz, ezt egy brutálisan erős sor követte (1975-re már megvolt a Paranoid, a Master of Reality, a Volume4, a Sabbath Bloody Sabbath és a Sabotage…), és nem ez a banda legjobb albuma, na, de akkor is! Az elsőt az ember sosem felejti el, ugyebár. És azért rápréseltek a korongra legalább két olyan dalt -a Black Sabbath-ot és az N.I.B-t-, ami szimplán kikerülhetetlen, ha a Black Sabbath életműről van szó (én a szájharmonikás Wizard-ot is nagyon csípem).

Egyébiránt akkor még nem volt divat sokat pöcsölni egy lemezzel, a zenekarokat a fellépéseik éltették. Szó szerint. Szóval a négy birminghami suhanc, akik akkoriban épp a húszas éveik elején jártak, Tony Iommi, Ozzy Osbourne, Geezer Butler és Bill Ward, megjelent a stúdióban, az első nap felvette a lemezt – teljesen élőben -, a második napon pedig elkészült a keverés. Ennyi, bazmeg, és nem több kellett ahhoz, hogy megszülessen egy legenda!

Amivel a Sabbath egyértelműen sokkolt, az a hangzás és a szövegvilág. Mindkettő szándékoltan sötét, nyomasztó, kilátástalanságot sugárzó. A mai extrém zenéket hallva persze ez már nem annyira feltűnő, de nem szabad megfeledkezni arról a közegről és hangulatról, ami akkor uralkodott. Épp csak túl voltunk (mármint én még korántsem) Woodstockon, a fiatalság mákonyos álomvilágban élt, hirdette a békét és a mindent elsöprő szeretetet (ld. még később Pataky Attis), és akkor egyszer csak eléjük basztak egy olyan lemezt, aminek elég volt ránézni a méltán legendás borítójára, belehallgatni a nyitó dal kísérteties kezdőhangjaiba (állat, ahogy a 2005-ös Ozzfesten hozzák), és máris szertefoszlott minden rózsaszínű képzelgés.

Bár a kritikusok nem értékelték nagyra a lemezt (akárcsak a Guns debüt esetében), biztos lehetsz benne, hogy a Metallica vagy a Pantera zenészei –hogy csak két óriást említsek, akik előszeretettel játszottak, játszanak Sabbath dalokat - bibliaként emlegetnék  azt. S hogy miért? Az okosok szerint ezzel a lemezzel megszületett a HEAVY-METAL. OK, tegyük hozzá, hogy ehhez szükség volt még a szintén birminghami Judas Priest közreműködésére is, de így már tényleg közel állunk a valósághoz. Ami biztos: azon zenészek, zenekarok száma, akik a Black Sabbath-ot vallják elsődleges hatásuknak, csak a Led Zeppelin követőinek számához mérhető.

Ha valakinek ennél is tovább kell magyaráznom, hogy miért is jelentős ez az album, azt megkérem, hogy a fejét lehajtva, csendben hagyja el a termet! Halmazati büntetésként pedig eltiltom a B-oldal további látogatásától!

Aki az N.I.B. alábbi felvételétől nem lesz tigris, annak ajánlom a Back II Black-et, végül is, az is fekete.  Én maradok Ozzynál. Igaz, kibaszott hamis, de nem szorul rá arra, hogy én mentegetőzzek helyette. Különben meg senki sem tud nála gonoszabbul totyogni (Ozzy mikrofonja majdnem két percig nem szól rendesen, de a hangulat kárpótol).

"God Bless You All, I love You!"