A Cartaphilus kiadónál valakik nagyon szeretik és értik a jó zenét, és tudják, hogyan lehet a zenerajongók kedvében járni (készülőben: Metallica, Slayer, Ozzy, Mötörhead, David Bowie… az olvasnivaló továbbra is biztosított). A zenei témájú könyvek kiadásában nemhogy élen járnak, de lassan már zavarba ejtő monopolhelyzetet teremtenek a piacon.
A Legendák élve vagy halva sorozat nem olyan rég illusztris darabbal bővült. A LED ZEPPELIN 1968-1980 közötti történetét bemutató, angolul 2005-ben megjelent kiadvány már része volt a tavaly karácsonyi könyvkínálatnak. Nem tudom, mi történt 2005. és 2009. között, de akár még azt is el tudnám hinni, hogy a két megjelenés között eltelt hosszú idő jelentős része a fordításra stb. ment rá. Na, jó, ezt azért nem hiszem, de a könyv annyira, terjedelmes, fajsúlyos, és igényes, hogy biztos rengeteg munka kellett a magyar verzió kialakításához.
A sztori a Yardbirds zenekarral kezdődik, hogy aztán hihetetlen részletességgel vezesse el az olvasót a szomorú befejezéséig, a Jason Bonham tragikus halálát követő feloszlásig. A nagyméretű, fotókkal gazdagon illusztrált album töménytelen mennyiségű információt tartalmaz a rock egyik legnagyobb bandájáról. Ez a könyv legnagyobb erénye – és egyben hátránya is.
Ha ugyanis nem vagy megveszekedett Led Zeppelin rajongó – nem is tudom, hogy hány ilyen lehet ma még Magyarországon -, és lelkesen belevágsz a könyvbe, könnyen megfeküdheti a gyomrodat. Mint egy óriás méretű camambert sajt: apró szeletenként nagyon jó, de ha egy fél kilót kell egyszerre elfogyasztanod, akkor már nem biztos…Ez a kiadvány ugyanis nem a felszínt kapargató, a rock hőskorával ismerkedni kívánó zenekedvelőknek készült. Nem a kezdő, de még csak nem is a középhaladó Led Zep rajongók szintje, hanem a brutális felsőfoké! Két lehetőséget látok. Ha tényleg a mániákus rajongók közé sorolod magad, biztos bizsergető érzés lesz dalonként több oldalon arról olvasni, hogy Jimmy Page mikor milyen hangszert, húrokat és pengetőt használt a lemezfelvétel során, és hányféle zenei utalás jelenik meg egy dal 2. verzéjének vége felé mondjuk a zongora dallamban. Ha hozzám hasonlóan úgy éreznéd, hogy ez kicsit túlzás, akkor azt javaslom, hogy visszafogottabban közelíts: lapozgassad, gyönyörködj a lenyűgöző képi anyagban, szemezgesd belőle ki az érdekesebb részeket, és ne legyen lelkiismeret furdalásod, ha néha átlapozol pár oldalt.
Hozzá kell tennem, hogy én sosem tartoztam igazán a Led Zeppelin rajongók táborába (nem úgy, mint Dave Grohl és zenekara, a Foo Fighters) Elismerem őket, és jó néhány dalukat szeretem, de nem tudok úgy gondolni rájuk, mint mondjuk a Sabbath-ra vagy a Deep Purple-re (akiket mellesleg Robert Plant szimplán unalmas bandáknak titulált), ezért ne haragudjatok meg érte, hogy én már az Ozzy életrajz megjelenését várom tűkön ülve…
A kritikai észrevételeim ellenére ez egy nagyon komoly könyv a Zeppelinről, szerintem a létező legkomolyabb. Kiváló ajándék apáinknak (nagyapáinknak?), akik részesei lehettek egy olyan kornak, a rock-zene születésének és kisgyermek korának, amiről mi már csak ámulva hallunk, olvasunk.
Közel a metalhoz - Immigrant Song
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
rettentó 2010.02.24. 08:16:42
Rég hallgattam. Ebben a formátumban a Doors-könyvet (vagy inkább albumot) is tudom ajánlani, simán megéri: a szöveg és a képek is jók benne.
aranyláz 2010.02.24. 08:53:10
paliesamadarak 2010.02.24. 09:20:49
Nem kell szégyenkezni, mert nem ismered és így nem is szereted a Zep-et. Ahogy írod, ez Apáitok világa, amikor a hasis és a mari hónalja volt a vitamin a mindennapokban, és a szabad szerelem úton-útfélen beléd botlott.
Jó az az érzés....
Ajánlom.....
efes · http://efesasanisimasa.wordpress.com/ 2010.02.24. 09:59:06
rettentó 2010.02.24. 10:01:44
Hát igen, és a 70-es évek végéig (a megtéréséig?) egyetlen értelmes mondatot sem sikerült kihúzni az öreg rókából :-)
Szerintem bizakodjál, mert előbb-utóbb csak sorra kerül a két legenda. Az a jó ebben a sorozatban, hogy vannak a szupersztárok, meg az aprószentek, és az előbbiekből nyilván jön annyi bevétel, hogy az utóbbit finanszírozzák.
Ozzy még csak most kezdi írni (?) a könyvet, remélem, nem hal meg addig.
A zenéjét nem szeretem, de John Lydon könyve, a Rotten volt még szenzációs. Nekem nagyon bejött az individualizmusa (és a vallást is aránylag keveset ekézi benne :-))
Interstellar Overdrive · http://b-oldal.blog.hu/ 2010.02.24. 10:09:23
rettentó 2010.02.24. 10:35:04
Interstellar Overdrive · http://b-oldal.blog.hu/ 2010.02.24. 10:36:22
rettentó 2010.02.24. 12:11:11
Én még a How Black Was Our Sabbathre vágyom, amiben roadok és egyéb zenekar körül ügyködő emberek számolnak be arról, milyen volt a kokósbőröndöt cipelni Ozzyék után 10 évig :-) Remélem, Ozzy bőven ír majd a Sabbathről, hiszen a nyolcvanas évekre nem emlékszik...
RobinH · http://unsigned.blog.hu 2010.02.24. 21:23:26
pobeda 2010.02.25. 14:48:46
rettentó 2010.02.26. 11:43:26
www.youtube.com/watch?v=obmdlm6HPag
Vagy csak úgy:
www.youtube.com/watch?v=ivDYzzyGW3k
pobeda 2010.02.26. 18:59:35