Ez a lemez volt zenei eszmélésem zérópontja, mondhatni, itt váltam felületes zenehallgatóból zenerajongóvá, szóval olyan emberré, akinek a zene nemcsak hangkulissza, hanem mélyen személyes dolog. 11 éves voltam és ez volt az első eredeti kazettám (itt azért most csúsztatok: az első eredeti kazettám tízévesen David Hasselhoff Miracle Of Love-ja volt és a Knight Rider miatt, de erről végképp szót se többet, még akkor se, ha rengeteget hallgattam akkortájt – persze kinek van már tízévesen kialakult, normális ízlése? Akinek igen, azt utólag is irigylem. :D). Előtte mondjuk Beatlest hallgattam, de az csak egy másolt válogatás volt, valamelyik unokatesómtól és már öt éve azt nyűttem akkor. Kellett valami más és nagyon tetszett a You Got Me Rocking klipje, úgyhogy a Voodoo Lounge kazettát kértem szülinapomra. (Naprakész mondjuk nem voltam: másfél éve megjelent már, amikor érdekelni kezdett). Abban az évben volt az első pesti Rolling Stones-koncert, ami az én figyelmemet sem kerülhette el, mert nagy hírverés volt körülötte. Még ’95 nyarán valahol a Balatonnál kaptam is egy tüskésnyelves Stones-pólót, de a kazettát csak az év decemberében.

Akkor még a Stones-tól is csak valami másolt válogatás volt meg, nem tudom, már, milyen dalokkal, mert a kazettán nemes egyszerűséggel csak a Rolling felirat szerepelt, számcímek sehol. Csak a Miss You meg az Emotional Rescue rémlik róla és az a két dal elegendőnek is bizonyult, hogy távol tartson a zenéjüktől egész a You Got Me Rocking-ig. Aztán kaptam valami kalóz válogatást később, The Best Of Vol. 2. címmel, azon a hatvanas évek dalaiból válogattak, meg kölcsönbe nálam volt a Big Hits válogatás magyar kiadású kazettája is, ami szintén abból a korszakból szemezgetett, lévén az volt az első hivatalos válogatásuk olyan ’66 körül, gondolom az első igazán nagy siker (Satisfaction) apropóján.

De ezek már a Voodoo Lounge megismerése után jöttek. Szóval, elég nehézkesen sikerült megismerkednem a Stones klasszikus korszakával, és ez az időben visszafele haladás lehetett az oka, hogy a korábbi felvételeket mind olyan vékonyan szólónak találtam. Pedig persze csomó jó dalt írtak ’94 előtt is és nemcsak a slágerekre gondolok. Meghallgatnám őket a Voodoo Lounge hangzásával, mert az mai füllel is tökéletes. Sőt, a legjobban szóló lemezük szerintem, az azóta megjelenteket is beleértve. És a borítót is imádom úgy mellesleg.

(Tényleg, vajon mitől függ, hogy Rolling Stonest vagy The Rolling Stonest írnak a lemezre? A következő két lemezen ott a The, ezen nincs, én mégis odaírtam: egész egyszerűen jobban néz ki úgy és utánanéztem: halálosan lényegtelen ugyan, de Emotional Rescue és Bridges To Babylon között száműzték a névelőt. Az okot továbbra sem értem.) Máig ez az egyetlen kazettám, amit szó szerint széthallgattam, gyakorlatilag szétmállott a szalag olyan 6-7 évvel a megvétele után.  Persze abba, hogy ennyit hallgattam, amellett, hogy nagyon tetszett, nyilván belejátszott az is, hogy akkoriban évente 1-2 új kazettához, ha sikerült hozzájutnom, szóval nem is igen volt mást hallgatnom, esetleg apám kazettái közül csemegézhettem (Bob Dylan Basement Tapes-e, a Manred Mann’s Earth Band Watch-ja, meg Bob Marley Legend című válogatása lettek onnan kedvencek és a Watch időről időre újra  előkerül, a progresszív rockból máig az a kedvencem – hozzátéve persze, hogy azért az a terület nagyrészt fehér folt még számomra). Szóval, a lemezgyűjtés kezdetét is a Voodoo Lounge jelentette nekem és ez az album mélyítette el a korábban azért elég felszínes zenei érdeklődésemet is. Ezért talán a legfontosabb lemez, amit valaha hallottam és hiába, hogy az elmúlt 18 évben több száz másikat is hallottam és megszerettem, a Top 5-ből sosem került ki nálam, még akkor sem, ha esetleg fél évig vagy akár tovább felé se néztem (hallgattam :). Idejét se tudom, mikor hallgattam utoljára, most viszont napok óta megy gépen, mp3-lejátszón és hifin egyaránt (mikor mi van kéznél éppen) és ki tudja, hány századik (ezredik?) hallgatásra is frissnek hat, szóval pont ugyanúgy tetszik, mintha először hallanám. De mondom, a hangzás is friss, pedig majdnem húsz éves. Klasszikusnak mégsem nevezném.

Nem azért, mert számomra nem az, hanem, mert egy olyan zenekar készítette el, amelyik akkor már 30 éve lemezeket adott ki, klasszikusnak tartott zenéit addigra réges-rég megalkotta.

Ami elemzést olvastam eddig róluk, abban vagy Brian Jones halálával (1969) ért véget a Stones aranykora, vagy a hetvenes évek elején – utolsó említésre méltó albumuknak pedig a Tattoo You-t tartják a kritikák, ami hiába, hogy közel húsz évvel az első lemezük után jelent meg, még mindig bő másfél évtized (és további három stúdióalbum) választja el cikkünk tárgyától. Magyarán, a Stones-rajongókat leszámítva a Voodoo Lounge a Stones pályáján egyszerűen nem tényező, hiába, hogy még egy Grammy-t is kapott anno, mint az év rockalbuma. (Nem mintha ez vagy bármilyen más díj volna a minőség fokmérője.)

A zenekar is tisztában van vele, hogy a világ szemében a Rolling Stonest még legjobb esetben is csak az első húsz év egyes dalai és lemezei jelentik, hiszen az időről időre kiadott válogatásokon általában csak a You Got Me Rocking árválkodik a Voodoo Lounge-ról, és ugyan a legutóbbi best of négylemezes változatára valahogy felkerült két másik kislemez is, az azonban elképzelhetetlen, hogy a kislemezre nem került dalok közül is válogassanak, mint teszik azt a klasszikusnak kikiáltott lemezeik esetén (pl. Aftermath, Sticky Fingers, Some Girls, hogy konkrét példát is mondjak).

Aztán a koncertek. Még a hozzánk is eljutott Voodoo Lounge Tour-on sem voltak hangsúlyosan jelen a lemez dalai, nem is beszélve a turnéról készült és a lemez borítójával megegyező borítóval kiadott Voodoo Lounge Live videóról, amin a You Got Me Rocking mellett csak a Keith által énekelt The Worst szerepel. Igaz, a videó tíz dallal kevesebbet tartalmaz, mint a korabeli koncertműsor, viszont a teljes dallistát nézve is feltűnő, hogy a huszonhét dal közül mindössze négy szerepel arról az albumról, aminek a turné is a nevét viseli. De hát úgy látszik, ez a hosszú karrier átka: ha egy zenekar évtizedekig aktív, karrierje késői szakaszában csinálhat akármilyen jó lemezt, az valójában csak apropóként szolgál egy újabb turnéhoz, illetve nem hagyja nosztalgiazenekarrá zülleni az együttest, de sok vizet már nem zavar. Hacsak nem lesz a csapat karrierjének legsikeresebbje, mint az megtörtént az anno  Stones-utódnak kikiáltott Aerosmith-szel, akiknek a 11., Get A Grip című lemeze lett a legsikeresebb albuma, gondolom, magát a bandát is meglepve.

A Voodoo Lounge-nak viszont az a tragédiája, hogy a zenekar huszadik nagylemeze volt és, bár nem lett sikertelen album, olyan kiugróan sikeres sem, mint a ’78-as Some Girls, ami a legnagyobb példányszámban eladott lemezük máig – holott elvileg már az is a fénykor, azaz jóval a hatvanas évek után született. Ha a Stones egy huszassal fiatalabb zenekar és mondjuk a Voodoo Lounge lett volna a második lemezük, ma az lenne A Stones album, borítékolhatóan mindenféle spéci verzióban kiadva a jövőre esedékes, huszadik évfordulón. De nem így történt: lehet bármilyen jó lemez, gyakorlatilag feledésbe merült mára.

Igaz, egy remaster-sorozatban újra megjelent négy éve, de bármiféle bónusz nélkül, pedig legalább azt a három plusz dalt rátehették volna az újrakiadásra, ami lemaradt ugyan az albumról, de a kislemezeken extraként megjelent. Főleg annak fényében fura ez a „zsugoriság”, hogy úgy tudni a Stones-ról, gyakorlatilag kétlemeznyi anyagot vesznek fel minden albumukhoz, aminek a jobbik fele jelenik meg végül. A Some Girls újrakiadásához hozzá is csapták ezt az extra lemezt, a Voodoo Lounge-éra kiadatlan dalai azonban vagy fiókban maradnak, vagy változó minőségű bootlegeken érhető csak el egy részük.

Pedig véleményem szerint az egyik legerősebb korszakuk volt kreativitás szempontjából a ’94-es és a korábbi talán két év dalírós időszaka: egyrészt a lemez színvonala is erre utal, másrészt pedig az a tény, hogy ’92-ben illetve ’93-ban Richards és Jagger is szólólemezt adott ki. (Keith mondjuk azóta se, pedig neki az még csak a második saját nevén megjelent albuma volt és egész jól is sikerült, igaz, sikeres az pont nem lett). A maga korában egyébként nagy visszatérésként értékelték a Voodoo-t, mert addig példátlanul hosszú idő, öt év telt el új Stones-lemez nélkül (és nagy változást is hozott: Bill Wyman basszer és alapító tag még a lemezkészítés előtt kilépett, azóta Darryl Jones van helyette, aki koncerten és lemezen is szerepel, de a fotókon nem: csak kisegítő, nem hivatalos tag). Utána viszont egész hamar, ’97-ben jött a folytatás (Bridges To Babylon), aztán újra minden addiginál hosszabb, nyolcéves szünet következett: a jelen állás szerinti utolsó album 2005-ben került a boltokba A Bigger Bang címmel és idén már annak is nyolc éve, viszont nem úgy néz ki, hogy 2013-ban bármi újdonság volna várható tőlük, hiszen éppen önmaguk ünneplésével vannak elfoglalva az ötvenéves jubileumi turnén. Vajon lesz még Stones-album?

Ez a jövő egyik nagy kérdése, úgyhogy a válasz helyett időzzünk még egy kicsit 1994-ben.

Milyen is ez a lemez, ha már ennyit beszélek róla?

Oké, tökéletesnek azért nem tökéletes, hiszen három olyan dal is van rajta, amit nem szeretek, sőt négy, ha a CD-bónuszt is beleszámítjuk (amit viszont nem ismertem egész addig, amíg végül a szalag szétmállása után meg nem vettem CD-n is az albumot). Utóbbi címe Mean Disposition és igazi se íze, se bűze dal, pont olyan, amit bónuszként még el lehet sózni, egyébként meg álmukban is megírnák. Jó, állítólag Keith a Satisfactiont is álmában írta: nos, ez mégsem az a szint sem sikerben, sem minőségben, hiába, hogy anno az épp aktuális lemez amerikai kiadására az a dal is csak bónuszként került fel.

Utólag belegondolva persze vicces, mennyire sóvárogtam a Mean Disposition-re évekig, miután egy lemezboltban kiszúrtam, hogy egy dallal kevesebb van a kazettámon. A másik három dal egy hibátlan nyolcas sorozat után ülteti seggre kicsit a lemezt. Először a Brand New Car, amit hiába dúsítottak fel fúvósokkal, valahogy sem ez, sem Jagger néhol nyávogósra vett éneke nem tud lekötni (pedig szokott ő nyávogni bőven más dalokban is). Valahogy ennél a dalnál éreztem azt tizenegy éves fejjel és aztán még sokáig, hogy nem hozzám szól, sokkal inkább apámék generációjához.

A következő, Sweethearts Togetherről meg kifejezetten valami osztrák sramlizenekar jut eszembe, valószínűleg a tangóharmonika miatt (ha sramlis ez a hangszer, ha nem). Baszki Mick, ez kurvára nem rock and roll, nem is értem, Keith hogy hagyhatta. Érdekes, a Nirvanától is idegenül hat elviekben ez a hangszer, aztán abban a Vaselines-dalban az unplugged koncerten valahogy mégis működött: abba a hangulatba passzolt (anélkül, hogy „sramlissá” tette volna), ide egyszerűen nem. Kíváncsi lennék a Sweethearts-ra Flaco Jimenez játéka nélkül: úgy is idegenkednék tőle? Nem tudom, de a lemezre került formájában nemhogy apám, de egyenesen nagyapám nemzedékét szólítja meg vagy inkább hívja táncba: nagyon is el tudom képzelni, ahogy erre lassúznak valami aranylakodalmon, sőt ott akár a nászinduló szerepét is betöltheti.

A Suck On The Jugular meg hiába jó kemény és hiába kurva jó benne Charlie Watts monoton, de halálpontos dobolása, valahogy mégsem áll össze, unalomba fullad viszonylag hamar. Még Mick szájharmonikája se javít rajta sokat, pedig amúgy mestere a hangszernek. Na, ehelyett a három dal helyett a kislemezre száműzött három innen kiszórt dal, a So Young, a Jump On Top Of Me vagy az I’m Gonna Drive bármelyikét el tudnám képzelni. Oké, azok se az anyag fénypontjai lennének, de nem is lógnának ki kilométerekre a többi dal közül: legalább a hangulat egységesebb maradna, ha már a színvonal nem (egyébként meg nem rossz dalok ezek, sőt: csak a lemez első fele rakná túl magasra a lécet nekik – viszont a Brand, a Sweet meg a Suck tényleg elég vacakok lettek sajnos).

Letudtuk a gyenge pontokat, most nézzük, miért volt értelme elkezdeni megírni ezt a cikket.

14 (15) dal van az albumon, ha ebből lejön ez a 3 (4) sápadtabb, még mindig marad 11, amire érdemes figyelni, ráadásul a lemez játékideje még így csonkulva is kitenne háromnegyed órát, ami az ideális lemezhossz szerintem, szóval simán volna egy komplett és hibátlan albumunk – de hát a CD-re préselhető 80 percnyi zene lehetősége nemcsak Jaggeréket szédítette meg anno. Mondjuk ők a lemez 62 percével még egészen visszafogták magukat.

Az első dal és az egyik klip a Love Is Strong: hibátlan Stones-féle hard rock. Mondjuk kétségtelen, hogy alapból nem egy hard rock zenekarról beszélünk, ha a Stones-ról van szó, de az is, hogy írtak néhány ilyen dalt, ahogy pl. szerencsére elég régen – diszkót is. Ironikus egyébként, hogy a világ legnagyobb rock and roll zenekaraként aposztrofált Rolling Stones pont a Miss You diszkó-rettenetét tartalmazó lemezzel szakított legnagyobbat…

A sokak által fakezűnek Charlie Watts már a lemez első két másodpercében meghozza a hangulatot: baromi jó, ahogy indít a dobbal, aztán szilárdan összetartja a zenét azzal, ahogy adja az alapot. Nem egy Portnoy, de ehhez a zenéhez annyira tökéletes, hogy egyáltalán nem érzem túlzásnak Jagger kijelentését: addig van Stones, amíg Charlie ki nem lép. Mondjuk mondott ő olyat is, hogy előbb túlélné a zenekar az ő kilépését, mint Wattsét, akinek biztos nagyon jól esett ez a kijelentés, azért mégis túlzásnak érzem. Aki elengedhetetlen a Rolling Stones-hoz, az egyértelműen Jagger és Richards (egyrészt, mert ők a dalszerzők is) és kétségtelen, hogy alap egy jó dobos is, akit történetesen Charlie Wattsnak hívnak és tényleg ő kell ehhez – de, hogy egyáltalán, senkivel nem lehetne megfelelően helyettesíteni, az még akkor sem igaz szerintem, ha minden lemezen ő dobolt eddig. Koncerten nem, mert csak fél évvel a zenekar megalakulása után csatlakozott, de ez talán mindegy is.

A Love Is Strong-ot a hatásos indítás után Keith gitárja és Mick selytelmes, félig suttogós éneke uralja. Mindenképp ígéretes kezdés. Ezután jön a dal, ami végül bevonzott a Stones világába: You Got Me Rocking.

Ezt is Watts indítja, aztán meg valami olyan diadalmas gitártéma jön, ami mintha azt üzenné: újra itt vagyunk és még mindig nem lehet csak úgy leírni minket. Jagger hihetetlen ebben a dalban, csak úgy köpi a szavakat a versszakokban, emlékszem, 11 évesen mennyire megdöbbentett az előadásmódja meg úgy általában ez a zene a Beatles jólfésült vadsága után (akkor még csak a korai Beatlest ismertem és a legpopulárisabb dalaikat, semmi I’ve Got A Feeling vagy Helter Skelter, amik azért később átértékelték bennem ezt durván sztereotip képet) és visszagondolva azt hiszem, ez a dal volt az első igazán vad zene, amit hallottam – persze nyilván mai fejjel és mindenféle black és egyéb metal ismeretében már csak a korai Stones-hoz képest érzem vadnak, illetve sok, szóra sem érdemes egykori vagy akár mai egyenpopsztár mellett, aki nyilván összeszarná magát már ettől a vadságtól is.

Újabb nagy kedvenc jön és az első olyan, ami nem lett kislemez: Sparks Will Fly. Megint Wattsé az indítás, ő is fejezi be a dalt, ez is a lemez vadabb oldalához tartozik és hiába höjj-özik ebben is Mick, jól elkülöníthető karakterrel bír mindhárom eddigi dal, ami így írásban tán nem, de hallgatva egyértelmű. Meg is lepi az embert ez után a pörgés után az első lassú, amit ráadásul Keith énekel The Worst címmel. Megtévesztő cím, ami sokkal inkább a Sweethearts-ra illene. Kurva jó dal és ez azért nagy szó, mert nekem általában Keith dalai a gyenge pontok a lemezeiken, itt meg mind a három (sőt mind a négy) tévedés mickes dal.

Persze azért Mick előbb is, később is szépít bőven: Keith után ő is egy lassú dallal jön, ez a New Faces és bár a rockban elsőre szokatlan hangzású csembaló dominál benne, pozitív értelemben kölcsönöz neki egyedi hangulatot. A Moon Is Up szintén lassabb, mint a lemeznyitó triász, mégsem annyira balladisztikus, mint az előző két dal volt, középtempós, Keith nyávogós gitárjával, Charlie monoton dübörgésével a háttérben, még Mick szájharmonikája is előkerül benne. A dal címe ellenére szerintem inkább hajnali hangulatot áraszt, olyan, mint mikor kel fel a Nap a sivatag felett – de talán csak számomra, hiszen a szöveg nagyon is éjszakai.  

Ami a Sweethearts Together a lassúdal-skála negatív végén, az az egykori A-oldalt záró Out Of Tears a pozitívon: egy lélekkel teli, zongorás lírai dal, egyértelműen a Stones nagy balladái közé tartozik és az, hogy nem vált klasszikussá, csakis annak köszönhető, hogy ’94-ben jelent meg és nem mondjuk ’74-ben. Az Angie-t helyből állva hagyja (jó, jó, tudom, hogy az gitáros, nem zongorás dal – de hát nem is Keith gyönyörű gitárja zavar benne, hanem Mick nyálas ripacskodása, aki az Out Of Tearsbe viszont pont annyit ad bele, amennyi kell, nem ripacs). Ha valaki számára az Angie a nagy Stones-líra, csak hallgassa meg ezt a dalt és megérti, miről beszélek. Az Angie szerintem nyáltenger, ez a dal viszont egy csoda, tuti benne van a húsz legjobb dalban, amit valaha írtak. Talán a tízben is, bár azt azért nem merném kijelenteni, annyi zseniális dalt írtak ez alatt a röpke fél évszázad alatt. (Azt viszont bátran, hogy az Angie nincs benne a húszban sem.) Mielőtt bepárásodna szemünk a sok érzelemtől, érkezik az I Go Wild és ennek kivételesen passzol is a címe, kétségkívül vad dal a maga módján, mindenki csúcsformában van benne: kurva jó ének, kurva jó gitárok (méltatlan, hogy eddig egy szó sem esett Ronnie Woodról: oké, hogy nem egy „akármin játszom” típus, mint Brian Jones volt, de úgy összehangolódott Richards-szal a játéka, mintha egy gitár szólna és ez senki másnak nem sikerült előtte) és újra csak Charlie Watts (a változatosság kedvéért egyébként itt is ő indítja a dalt): halálos, milyen fáradhatatlanul, sőt könyörtelenül hajtja előre a zenekart, sőt a zenét és a szám egyik leghatásosabb része (akár hatásvadásznak is mondhatnám, hiszen elég tipikus feszültségnövelő elem a rockban), amikor Charlie dobja és az „I Go Wild” kórus meg Mick éneke szól csak. Aztán ahogy újra berobban a zene… meg lehet vadulni tőle, valóban. Mondjuk, csak elképzelni tudom: 2007-re, a második pesti koncert idejére csak a YGMR maradt meg a VL dalai közül a műsorban és, ahogy elnézem, még annak is örülhettem. Na, pont ezt a hangulatot ülteti le a már kitárgyalt három gyenge dal. Biztos, nehogy túlzottan megvaduljunk, amitől azért már ’94-ben sem kellett tartani: nagyon bevadulni akkor már inkább a Panterától lehetett, mintsem a Stonesnak akár a legvadabb dalától. Dehát baj ez? Nem hiszem, mert így se nézem ki egy mai zenekarból sem, hogy 30 évvel az első albumuk után megcsinálja a maga Voodoo Lounge-ját és nemcsak azért nem, mert akkor már jó eséllyel (és bánatomra) halott lesz a lemezformátum. Lényeg, hogy most lépünk hármat… (én mondjuk, mindig meghallgatom ezeket is és mára már mindháromban találtam olyat, ami miatt meg is szerettem őket – bár azt a tangóharmonikást inkább csak megszoktam. Még mindig öregednem kéne egy rollingstonesnyit, hogy tetsszen).

…És a Blinded By Rainbows-hoz érkezünk, ami újabb nagy kedvenc nálam: hiába lassú dal, a Suck On The Jugular monoton és unalmas döngölése után mindenképp felüdülés és hiába egész más hangulatú, mint az Out Of Tears, ez a lemez másik nagy balladája nekem és mellesleg a számtalan példa egyike Jagger szövegírói zsenijére (gyenge szöveg a Jugular meg a Mean Disposition kivételével talán nincs is az albumon). Gondolom, Keith játssza az egyszerűségében is zseniális és szép, lélekkel teli szólót. Bárhogy van is, ő sem véletlenül az, aki. Mondják, hogy nem tud gitározni. Hát, ha pont ugyanennyire nem tudnék, az egészen meg is felelne nekem. Azt előbb elfogadom, hogy énekelni nem tud.

Pedig szokott és ez a lemez utolsó dalában újra kiderül. Megint egy olyan dalban, ami nagyon el van találva, ének ide vagy oda, feledhetetlen hangulatú. De inkább ide, mert ehhez a dalhoz bizony ez a hang kell, Jagger egyszerűen nem tudna mit kezdeni vele. Vagy elripacskodná, vagy csak baromira kilógna belőle. Vokálozni mondjuk azért vokálozik benne.

Úgyhogy vannak olyan Stones-dalok, amikhez (amickhez :D) igenis Keith hangjára van szükség – és persze és megint csak Charlie dobjaira, mert amikor úgy komolyabban odacsap és beindul az az általában tényleg leginkább csak monoton dübörgésként jellemezhető ritmusalap, na olyankor, mintha még ez a(z egyébként elég atmoszférikus hangulatú) dal is életre kelne, elemelkedne a földről és „valami történne”, belekerülne az a plusz töltés, ami megkülönböztet egy átlagos dalt egy kurva jótól, egy átlagos zenekart a Rolling Stones-tól. (Természetesen nem kizárólag Watts miatt Stones a Stones, de nagyban hozzájárul ahhoz a kémiához, ami a nagy zenekarok tagjai közt, így a Stonesban is meg van és amitől több lesz, mint ezer és millió másik együttes.) Nem tudom, sikerült-e kedvet csinálnom bárkinek életem legelső valóban fontos lemezéhez, de azt igen, hogy a sok klasszikus dal és album dacára én a Stones-tól a Voodoo Lounge-ot ajánlanám elsőnek, ha valaki nem vagy csak felületesen ismeri, illetve nem is szereti őket, mert úgy érzem, ez a lemez tényleg nem érdemli meg a feledés homályát – magát a zenekart ez a veszély úgysem fenyegeti.