Megmondom őszintén nem akartam a Roger Waters-koncertről írni, hiszen a B-oldal blog és annak Facebook oldala az utóbbi időben kicsit túltengett a Pink Floyd cuccokból, mely nem véletlen, PF rajongóként nagyon vártam a koncertet, hiába láttam 2 éve az Arénában a The Wall előadást, tudtam, ez más lesz.

Tiszteletben tartva azt, hogy a hírportálokat, vagy a „nagy zenei blogokat” nem mindig annak a zenekarnak a rajongói írják, melyet mi szeretünk, mégis érdekes, ismét igazi magyar hangulatnak lehetünk tanúi a koncert másnapján. Szomorú belátni, de nem érdemeljük meg, hogy legendák jöjjenek minket szórakoztatni, hiszen bennünk csak az marad meg, hogy valaki megöregedett, már nem olyan, mint anno, vagy nyilván a pénzéért koncertezik, akarom mondani, haknizik. Az már fel sem merül bennünk, hogy ezek a zenészek (történetesen most Roger Waters) így megöregedve is szórakoztatni akarnak minket, üzenetet átadni, valamint annak az ifjúságnak is örömet okozni, mely nem volt ott a legendás korszak arany pillanataiban, hiszen meg sem született, vagy oly fiatal volt. Hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy Roger Waters tulajdonképpen ki is hagyhatta volna Magyarországot, hiszen kik vagyunk mi, magyarok… elkeseredett, bezárkózó, unalmas lények, akik csak fanyalogni tudnak. Szépen a négy fal mögé bezárkózva, vagy egyéb mesterséges falakat magunk köré építve. Ez megmutatkozik színházi-koncert-mozi kritikáinkban, ráadásul a sor folytatható, mi tudunk mindent a legjobban, hajrá magyarok.

Roger Waters és a Fal viszont tegnap itt volt, mely ELKÉPESZTŐ minőségű műsorban testesült meg. Lehet csöpögősen hangzik, de ezt a koncertet vétek lett volna elzárni a világ elől, így nem pénzkeresési hakninak, hanem áldásnak kell felfogni, hogy ez az öregember nem otthon pipázik, hanem újra és újra felveszi a fekete pólót, hogy saját legendáját tegye kockára. A 2-3 naponta játszódó grandiózus show, Waters főműve, mellyel kurva nagyot is bukhatna, ha nem sikerülne neki. Ellenben nem hogy jól, hanem zeneileg tökéletesen működő show-t kaptunk, mellyel gyakorlatilag a stadion koncertekbe vetett hitet is visszaadta az Öreg. A vetítésekről, a vizuálról nincs értelmes sokat beszélni, hiszen az külön univerzumot képvisel, egyszerűen leírhatatlan minőségben, stílusban, változatosságban. Ezt akkor is el kell ismerni, ha valaki nem PF, vagy Waters-rajongó. A 21. század adta összes technikai lehetőség ki volt használva, történt olyan is, melyre nem is tudtuk, hogy van esély egy élő előadás alatt, ráadásul Waters szerintem még elemében is volt, gyakran felvette a kapcsolatot a közönséggel, magyarul beszélt és egyáltalán nem éreztem, hogy egy olyan zenészt látnék, aki az utóbbi 3 évben ugyanazt a huszonvalahány dalt fásultan játszaná. Persze, ez az ember szereti magát, szereti a hangját hallatni, szereti a The Wall-t, nem véletlen hajtotta despotikus hatalma alá korábbi zenésztársait. Egy The Wall koncerten Syd Barett-ért kiáltani pedig olyan, mintha valaki kisujját eltartva azt írná le, hogy zavaróan hangosan szólt a géppuskatűz a quadro hangszórókból…Ugyanezek a kritikusok azt írnák le egy reménybeli Phil Collins koncert után, hogy Phil megkopaszodott...

De engem már nem a tegnap érdekel, hanem hogy mit hoz a holnap. Van még hátra 11 koncert és utána mi lesz, Roger? Tényleg hazamegy a csávó, leül a könyvtárszobába teázgatni, meg híreket olvasni Egyiptomról, meg Szíriáról, vagy esetleg bekapcsolja az Animal Planetet? Leteszi a lantot és soha többet koncert, meg odamondás? Nyilván az is érthető lenne, hiszen – ahogy a kritikák írják – ő már öreg, csak haknizik, ráadásul kurva sok pénzt keresett egoista főművével, miért ne lenne a saját falai mögött?!

A tegnapi koncert örökké tartó élményként ivódott belém. Rossz rágondolni, hogy mindegy miért, de valószínűleg soha többet nem lesz alkalmunk látni Roger Waters-t a színpadon, ahogy a jelenleg 3 élő tagot számláló Pink Floyd-ot sem, bármennyire is szeretnénk. Ez a kibaszott nagy fal érzés...