Szögezzük le gyorsan még az elején: az Offspring ciki, a Pretty Fly ótvar, az Americana meg egy kurvajó lemez, ha elfelejtjük a Pretty Fly-t.

Emlékszem, amikor megjelent, nyolcadikos voltam és egy füstszín-szemű lány vette át nekem (a kazi másik oldalára meg egy haver a Marduk Nightwingjét, hogy be ne szippantson a popzene:D), aki nagy ofszpringes volt akkoriban, én meg nagyon szerelmes belé. Szóval ugyan egy csaj miatt kezdtem hallgatni, de amikor 5-6 évre rá kiszúrtam egy használtcédé-boltban, egyből megvettem (pedig hol volt már akkor az a szerelem).

Nem valami furcsa nosztalgia miatt, hanem mert mindig is jónak tartottam, csajtól függetlenül. (Gimi elsőben meg Limp Bizkitet hallgattam egy másik csaj miatt: csakhogy azt ma már be nem tenném, olyannyira nem nekem szól és a Chocolate Starfish kazi gyűjteményem egyetlen letagadott pontja, mellényúlása, szégyenfoltja. Mai füllel semmi sincs azon a lemezen, hiába nyújtják, mint a rétestésztát. Az amúgy is csak a Load-nak állt jól.) Akármekkora divat is, szinte hibátlan az Americana. Tökéletes poplemez, ha leszámítjuk a Pretty Fly-t – pedig pont amiatt ez lett a második legkelendőbb lemezük, engem mégis ki lehet kergetni vele a világból, hiába, hogy paródiának szánták.

Értékelem én a humorukat, pont erről a lemezről a másik vicces dal, a Why Don’t You Get A Job nagy kedvenceim egyike lett. Szóval nem a humor zavar, egyáltalán nem, csak a PF gagyisága és Dexter ripacskodása (hiába szándékos mindkettő, ez sem menti meg a dalt). A lemez többi részének hatására próbálkoztam még néhány albumukkal (Smash és Conspiracy), de még a nagy áttörést jelentő, minden idők legkelendőbb kiskiadós lemezének számító Smash-t is csak a feléig bírtam, annyira idegesített mind a zene, mind az ének. Fájdalmasan tinédzseresnek tűnik nekem közel harminc éves fejjel, pláne olyan emberektől, akik már akkor elérték ezt a kort, amikor a lemez megjelent.

Elvileg ugyanezt kéne gondolnom az Americanáról is és lehet, ha ma hallanám először, ugyanúgy nem tetszene. De tényleg úgy gondolom, hogy azon jó dalok vannak, sőt ott Dexter hangja is tetszik, mit tetszik, kurvajónak tartom.

Ettől még alapvetően az Offspring nem nekem szól.

(Lehet, hogy az Ixnayt még meg kéne próbálnom, egyrészt, mert van rajta egy tényleg kurvajó dal, az I Choose, másrészt meg emlékszem, az egyik legnagyobb fazon évfolyamtársamról hetedikben le se tudott rohadni az Ixnay-borítós pólója – amikor mégis, akkor meg egy Body Count-ost nyűtt. Az a dal és ez a csávó jó referencia nekem ahhoz a lemezhez.)

Az Americanában tényleg van valami, még akkor is, ha semmiben sem különbözik a többi lemezüktől. Vagy 6-7 éve nem hallgattam már, pár napja véletlen a kezembe került és napokra bennragadt a lejátszóban. Most meg még írok is róla, a fene se érti ezt. Általánosban is majdnem: a suliújság első számába a Mardukról írtam egy cikket, aztán mindenki lehurrogott, hogy miért „valami senki által nem ismert vacakról” írok, úgyhogy a következő számban Geszti Péter zenei munkássága (muhaha) volt a téma, a harmadik számba meg az Offspringről írtam volna, de az szerencsére már meg sem jelent. Azért szerencsére, mert minimális angoltudással, de komolyabb szótár hiányában az off és a spring szavak ismeretében képes voltam kitavaszodásnak (!) fordítani a zenekar nevét, így a cikk az Amerika kitavaszodik erőltetetten fájdalmas (bár viccesnek szánt) címet viselte volna, én meg, hogy kiröhögnek, de ez szerencsére elmaradt (na, majd most). Évekkel később egy nagyszótárból kiderült, hogy az offspring ivadékot vagy utódot jelent.

Erős a gyanú, hogy Dexterék a Bad Religion „utódjának” tekintik a zenekart és erre nemcsak zenéjük letagadhatatlan BR-hatásával játszanak rá, hanem akár olyan nüansznyi dolgokkal is, mint a BR-logó tipográfiájának lenyúlása (ld. pont az Americana borítóját…) vagy ott az Americana plakátja, amin nem a lemez eredeti borítója látható, hanem totál ugyanaz a grafika, ami a BR Punk Rock Songs c. válogatásának borítóján is. Hozzátartozik, hogy a BR lemeze 2004-es, az Americana pedig ’98-ban jött ki. Csakhogy azon a borítón egy teljesen más rajz látható: komolyan, a kép, mint valami sosem volt punk meselemezé. Szőke kissrác a hintán ülve rácsodálkozik a kezében tartott nagyra nőtt bolhára, jobbról meg benyúl egy csáp. Bizarr rajz, de ez alapján akár még azt is hihetnénk, hogy Dexterék ezúttal a nagycsoportos korosztályt célozták meg.

A hátsó borító már eloszlatja a Halász Jutka-párhuzamot, ott ugyanis már a következő utáni pillanatot látjuk: vértócsa, kissrác sehol. A bookletben sem kerül elő, ott már mindenféle, hasonlóan bizarr rajzokat találunk, hol Roy Lichtenstein, hol meg valami morbid mesekönyv stílusában. Érdekes lenne tudni, az említett Americana-plakát mikori, de meg lennék lepve, ha az derülne ki, hogy ezúttal a BR nyúlt, nem Dexterék (szinte kizártnak tartom, akkora BR-fetisiszták).

Több bármivel az Offspring, mint egy Bad Religion wannabe? Az Americanán vannak erre utaló jelek. Szóval végül milyen is ez a lemez?

A többi általam ismerthez abban hasonlít, hogy van rajta egy, a lemez többi részétől totálisan elütő, slágernek szánt (és a rajongók számára vélhetően idegesítő) dal (igen-igen, Pretty Fly…), ami miatt csomó olyan ember megveszi, aki meg az album többi részével nem tud mit kezdeni. Mondjuk, ahogy látom, ez a recept utoljára pont az Americanánál jött be, pedig azóta már megjelent négy lemezük, nem sok vizet zavarva. A korong fennmaradó részén van sok óóó meg ááá, meg szélvészsebességű kvinttologatás. Ez alapján akár egybe is folyhatnának azok a dalok, de nem teszik, olyan jól vannak megírva. Amúgy biztos, hogy a dobos a leggyengébb láncszem itt, mondjuk az a csépelés, amit általában bemutat, a dalokhoz elég is. (Azóta már lecserélték, biztos nem véletlenül.)

Emlékszem, hogy odavoltam 14 évesen attól a villámgyors gitározástól, ami a lemez alapját jelenti és meg voltam győződve róla, hogy vérbeli punkrockot hallok. Aztán a mardukos haverom mutatott egy kis Exploitedet. :D Szóval, igazán semmi extra nincs ezekben a számokban, valahogy mégis kurvajók. Pop-punknak tartják sokan ezt a zenét, mások szerint minden csak nem punk, Dexter szerint meg nagyon is az. Szerintem meg tartsuk simán popzenének, akkor nincs mibe belekötni. Ha popzene, akkor még a kínos pillanatok is megbocsáthatók, a jó részek viszont toronymagasan a popzene átlaga fölé emelik a zenekart.

Némi duma után jön a Have You Ever, mint első nagy pillanat. Az a legjobb benne, hogy egyszer csak azt hiheted, véget ér és már a következő dalt hallod, de nem: belecsapnak egy totál más témába és az zárja le végül a számot.

A She’s Got Issues versszakaiban van egy effekt, ami engem a biliárdgolyók ütközésének hangjára emlékeztet, ezt csak azért írom le, mert ez volt az, amire még hat év távlatából is emlékeztem. Egyébként ez is egy nagyon jó kis dal. 

A legmarkánsabban három szám különül el a többitől: a The Kids Aren’t Alright (biztos, mert ez a másik nagy sláger itt), a Why Don’t You Get A Job és a Pay The Man. Mondjuk a Why Don’t You már-már plágiumszinten emlékeztet a Beatles Ob-La-Di, Ob-La-Da-jára, ami kb. a White Album Pretty Fly-a számomra. Viszont a Why… szövegén szénné röhögtem magam, egyszerre vicces és nagyon találó is.

Maga az Offspring viszont tud komoly is lenni, minden könnyedség és felszabadultság meg napsütéses dallam ellenére a sötétség is ott rejtőzik a dalaikban. A kettes számú sláger The Kids Aren’t Alright-ban (maga a cím amúgy a Who-ra utal) öngyilkosság, túladagolás miatt bekövetkező halál és hasonló komor témák kerülnek szóba, a konklúzió pedig: „Mi a fasz történik itt?/A valóság a legkegyetlenebb álom.” De maga Dexter is mondta, hogy az Americana dalai nagyrészt az amerikai lét árnyoldaláról szólnak. Az angolul nem tudóknak viszont ez egy vidám poplemez, ahogy nekem is sokáig csak az volt. Aztán megtanultam angolul…

Egy feldolgozást is rejt a lemez: a Feelings című dal eredetileg Morris Albert könnyes-bús balladája a hetvenes évekből, de Dexterék tízszer gyorsabban játsszák és még gitárszólót is pakoltak bele, pedig az eredetiben gitár se nagyon volt. Picit, amúgy fricskaképpen még a szöveget is átírták. Mondanám, hogy rá se lehet ismerni a dalra, de apámnak sikerült. (Maga az ötlet mondjuk nem épp eredeti: ezt a punkosítsunk egy totál stílusidegen nyálas- nyúlós balladát-dolgot már Sid Vicious is elsütötte ’78-ban, azóta meg már kismillió zenekar, mondjuk simán lehet, hogy Alvinék ilyen jellegű lemezeihez pont a Feelings adott ötletet.)

A Pay The Man a lemez utolsó dala, de nemcsak ezért kap kiemelt jelentőséget, hanem amiatt is, mert az Offspring legkülönlegesebb pillanata. Nemcsak, mert közel kilenc percéből három másik daluk kitelne, hanem, mert Dexter jellegzetes hangján kívül semmi olyan nincs benne, ami jellemzi a zenekart, még a dal felépítése is eltér az album többi dalától. Keleties dallamok, hipnotikus szöveg és ének: így indul, senki meg nem mondaná, hogy az Offspring játszik. Ha Serj Tankian énekelné, nem lógna ki egy SOAD-lemezről sem. Ez azért egy Offspring-kaliberű zenekar számára óriási dicséret. Aki utálja őket, annak ezt a dalt mutatnám meg, mert ebből nyilvánvaló, hogy stílustól függetlenül jó dalszerzők a srácok – csak sajnos általában, ha poppunkon kívülre merészkednek, abból ilyen Pretty Fly-szintű ripacs gagyiskodás születik, a Pay The Man-szerű anomáliák meg megmaradnak a rajongók számára, akik meg jó eséllyel ugyanúgy nem tudnak vele mit kezdeni…

Szerintem egy ilyen, eredeti stílusától ennyire elütő dal igazságot szolgáltat az adott zenekarnak: nem azért játszanak olyan stílusú zenét, amilyet, mert csak olyat tudnak, hanem azért, mert olyat akarnak. Óriási különbség. (És mert jobban is fizet, mintha Pay The Man-szerű dalokkal szórnák tele a lemezt…) Ez persze nem azt jelenti, hogy Dream Theater-ként vagy Paradise Lost-ként is megállnák a helyüket. :D

Persze a Why Don’t You… is jó példa, de a Pay The Man különbözősége sokkal markánsabb. Annyira persze nem, mint a dalt követő egy perc csend után felhangzó és a lemezt végleg lezáró Pretty Fly (Reprise), de az tényleg csak egy nyúlfarknyi poénkodás, mondjuk a Buena Vista Social Club kárára. Viszont az eredeti dallal szemben ezt mindig végighallgatom, nemcsak mert rövid, hanem, mert tényleg vicces is.

Aki nem csípi az Offspring stílusát, az ennek a lemeznek maximum a csemegének számító dalait fogja szeretni – erre mondjuk rácáfol, hogy alapból én se hallgatok ilyesmi zenéket, ez a lemez mégis betalált nálam, szóval még bármi lehet.

Viszont az is biztos, hogy az Offspring a saját stílusa Coldplay-e: semmi kosz, sehol egy hamis hang, a sound lekerekített, szuperpolírozott, steril. Persze jól szólnak a gitárok, de mégis… Dexter hangja soha nem bicsaklik meg, mindig tiszta, még akkor is, ha üvölt. Illetve, nem is üvölt, csak „hangosabban énekel”. Nehogy bárki gyomrát is megfeküdje bármi... Súly tényleg csak a szövegekben bukkan fel itt-ott. (Ebből a szempontból talán nem is áll a párhuzam, mert a Coldplay-nél ártalmatlanabb zenét aztán tényleg nehéz találni.) Viszont a javukra írandó Mr. Paltrow-ékkal szemben, hogy van humoruk és nem nyavalyognak a dalaikban (sem).

Továbbra is csak azt tudom mondani, hogy nem szeretem az Offspringet.

Zavarban is vagyok amiatt, hogy ez a lemez meg annyira tetszik mégis, hogy írok róla. Belopta magát a fülembe. Talán ezért ajánlom mindenki másnak is (kivéve a Pretty Fly-t!), aki szintén nem csípi őket.