Fuck, yeaaahhhh!

Végre találtam valamit, amit régóta keresek, és nagy örömmel tölt el, hogy most ráleltem!

Nem tudom, kinek mennyit jelentett a Boysetsfire zenekar, én pont akkoriban éreztem rá igazán a zenéjükre, amikor már nem volt sok idejük hátra. Akkor viszont nagyon belezúgtam azokba a tökös, néha hisztérikus, őrült, többnyire viszont fülbemászó dallamokkal, és többszólamú kórusokkal felvértezett punkos/hardcore-os dalokba, amelyeket Nathan Gray énekes összehozott a cimboráival.

A 2005-ös koncert az A38-on lenyűgöző volt, s bár minden tiszteletem a zenekar valamennyi tagjának, számomra Nathan jelentette a döbbenetet. A vézna, semmitmondó fazonnal rendelkező énekes olyat, de olyat énekelt – megjegyzem, tök szar egészségügyi állapotban, mivel épp beteg volt -, hogy egy életre megvett. Olyan szenvedéllyel és átéléssel tolmácsolta a többnyire komoly, társadalomkritikus dalokat, hogy olyat talán azóta sem láttam senkitől. Szinte belehalt az előadásba, de tényleg.
A teljesítménye párját ritkítja, és közben a hangja is egyéni: a csodaszép, finom dallamoktól a Mike Patton féle kiakadt hisztiig mindenre képes (hallgasd meg a So Long…And Thanks For All The Crutches-t, van benne kakaó).

Na, mármost, egy ilyen koncert, illetve két olyan lemez után, mint a Tomorrow Come Today és a The Misery Index…fájdalmasan érintett 2007-ben a feloszlásról szóló hír. Tiszteletadásként álljon itt a Requiem c. dal:

Úgy érzem, a Boysetsfire sem kapta meg soha az őket megillető tisztelet és elismerés töredékét sem, de nagy sajnálatomra a feloszlást követően a tagokról végképp nem sikerült semmilyen értékelhető hírt összekaparnom. Lehet, nem kutattam elég ügyesen, de inkább azt gondolom, hogy vagy tényleg nyugton ültek a seggükön, vagy csak egyszerűen nulla publicitást kapott bármi, amibe belekezdtek.

Mindenesetre a napokban újra beugrott, hogy nem létezik, hogy ez a Nathan gyerek csak úgy eltűnjön a színtérről, túlságosan jó volt ahhoz, hogy így legyen, úgyhogy újra keresgélni kezdtem. És láss csodát, rátaláltam a The Casting Out nevű formációra, amely nem más, mint Nathan bandája! Baaaaz, jobban örültem, mint Anikó az új melleinek!
A The Casting Out 2009. elején már egy lemezzel is jelentkezett (Go Crazy! Throw Fireworks!). Most csipegetem az új nótákat, és – bár a Boysetsfire szintjéig nem hiszem, hogy fel fognak nőni nálam a dalok -, azért az első benyomásom az, hogy kurva jó, hogy ez a brigád létrejött! Nathan érezhetően jó formában van: remekül énekel, a dallamok ugyanúgy egyből hatnak, és a többszólamú melódiák is a helyükön vannak. Igaz, dalok lényegesen könnyedebbek, mint a BSF, pláne annak korai munkái, és a harcos, politikus hozzáállás is eltűnt mind a zenéből, mind a szövegekből, de ez nem feltétlenül baj. Ez olyasmi, mint egy gondtalan, napsütéses Boysestfire. Lehet, hogy a magukat „igazi” rajongónak tartókat ez zavarja, de én ennek is nagyon tudok örülni. Az energia, a pörgés, a minőség megmaradt, ez a lényeg!

A könnyedséget jól jelzi, hogy honlapjukon azzal nyitnak, hogy elnézést kérnek a Creed reunion várható negatív hatásaiért, szóval megy a baromkodás (amúgy a Creed miatt én is mérges vagyok, Tremonti mester ugyanis kibaszott jó zenét csinált az Alter Bridge nevű bandájával, ezerszer jobbat, mint a Creed, remélem, ez a bolondság nem jelenti az Alter Bridge végét. Egy kis ízelítő az Alter Bridge-től).

Ha szeretted a Boysesfire-t, vagy csíped az Ignite-ot, Foo Fighters-t, érdemes tenned egy próbát velük, mert a The Casting Out - bár valószínűleg megmarad a kiváltságosok kedvencének, jellemző, hogy még egy normális felvételt sem lehet találni tőlük - simán egy ligában játszik ezekkel a bandákkal.

Ime, egy nóta a bemutatkozó anyagról: May I have this dance