Manapság az Avatarért illik megőrülni, naná, hogy inkább kerestem valami mást, ami kevésbé meseszerű. Legalábbis, amiről azt hittem, hogy az. Igaz, a Sherlock Holmes nélkülözi a sárkánygyíkok, félistenek, mágusok, robotszörnyek és varázslók fárasztó infantilizmusát, de azért hamar be kellett látnom, hogy a bébi papit így sem úszom meg.  De üsse kavics, ez így sem volt rossz.
Ha az ember nagyon komolyan veszi a beharangozó filmismertetőket, esetleg másra számít. Mondjuk valami komolyabbra, feszültebbre, sötétebbre. Aztán pár perc alatt kiderül, hogy ez a film kábé annyira félelmetes, min egy kölyök spániel, és azért kell némi idő, amíg ezt megemésztjük. De ha ezen túllendülsz, egyszer csak azt veszed észre, hogy működik a film: fel-felnyerítesz Sherlock Holmes beszólásain, még ha nem is olyan sűrűn, mint valamelyik rutinos popcorn zabáló kollega a közelben, és elégedetten csettintesz a látványos akciók láttán. Guy Ritchie filmrendező szándéka szerint új oldaláról ismerhetjük meg a két legendás alakot, Holmes-t és Dr. Wattson-t, de talán közelebb állunk a valósághoz, ha azt mondom, a két karakter totális személyiség változáson esett át. Sherlock Holmes agyban persze nagyon gyors és nagyon penge, de amúgy kicsit faragatlan, kicsit öntelt, nagyon rendetlen, és kurvára nem ért a nőkhöz. Sőt, nem is szereti őket. Illetve szereti, de csajozásában lúzer, s az embernek az az érzése, hogy nagyon ráférne már egy komoly kupakolás.  Erre van is esélye, de a film női főszereplője valahogy mindig bolondot csinál belőle. Na, nem baj, ami késik, nem múlik, lesz itt még boldog végkifejlet, csak ki kell várni a gondosan előkészített második részt.

Holmes meglepően jól használja az öklét, ebben majdnem olyan ügyes, mint Terence Hill. A film egyik legjobb jelenete – lehetne -, amikor hősünk a csőcselék előtt pénzért bokszol egy böhöm nagy állattal. De ha láttad a Blöfföt, akkor csak találgathatsz, hogy mi a pöcsért is csinálta meg újra Ritchie azt, amit Brad Pitt egyszer már tízpontosan bemutatott? Robert Downey jr. egyébként lubickol a szerepben, s ami érdekes, időnként egy kótyagos Dustin Hoffmanra emlékeztet. Ezt nyugodtan veheted pozitívumnak.
Dr. Wattson szinte a fejére nő Sherlock Holmes-nak. Ő tartja kordában züllött társát, terelgeti, sőt, rendre kisegíti a bajban is, szóval nem sokban marad el tőle. Sőt, neki a punci is összejön. Nem véletlen, hogy Holmes látszólagos jó szándékkal, valójában inkább kicsit irigykedve akarja megmenteni őt a házasságtól. Jude Law sem rossz amúgy.  Bár továbbra sem lesz a kedvenc színészem, de a sok bájgúnár alakítása után némileg javított a róla kialakult képen.
A sztorit nem szeretném bemutatni, mert nem az a lényeg. Természetesen hőseinket komoly kihívás elé állítja egy rejtélyes ügy, amely mögött egy gonosz, nagyon-nagyon gonosz személy praktikái húzódnak meg, de ennyi legyen is elég. Ami fontosabb: a cselekmény lendületes, pörgős, gyorsan elszalad a bő két óra, és megnyugodva mehetsz is a dolgodra, hisz nem szarra dobtad ki a pénzedet.  Azért  attól sem kell tartanod, hogy sokáig fogod emlegetni, amit láttál. Mint egy könnyed, ízletes bor: jólesik, de észrevétlenül és hamar kimegy belőled. Azért annak örülünk, hogy Guy Ritchie megint készített egy filmet, ami nem kicsit kommerszebb, mint szeretnénk, de azért jó, hogy sikerült összehoznia! Madonna meg bekaphatja.

A mozit nagyon jó zene támogatja (Hans Zimmer munkája), nem egyszer kelta motívumokkal. Igaz, a soundtrack-en nem találod meg, de a legjobb a Dubliners dala. Ennyit az angol-ír ellentétről, köszönjük, Rithcie!