Lajkó Félix csurig töltötte a MÜPA Bartók Béla Nemzeti Hangversenytermét, ráadásul úgy, hogy néhány hete már nem sok jegy közül válogathattam. Lehet, botorság úgy írni valakiről, hogy őt magát, a zenéjét sem ismerem igazán, de még a hegedűhöz sem konyítok semmit. De ilyen alapon a koncertre sem kellett volna elmennem, mégis ott voltam. Mondjuk úgy: belekóstolni valami olyanba, amiről csak sejtem, hogy nagyon jó. Úgyhogy, most meg írok. Arról az élményről, amit szinte semmiféle várakozás, előítélet nem befolyásolt.

Néha segít, ha a közönséget figyeli az ember, de jelen esetben a nézők összetétele alapján nehéz lett volna bármit is gondolnom. Meglepően sok volt a – hogy mondjam szépen – a tini kor emlékét már csak halványan őrzők aránya. Most ez vagy azért van, mert Lajkó tényleg akkora nagy művész, hogy az idősebb korosztályt is simán zsebre vágta, vagy egyszerűen sok gazdag sznob szeret a MÜPA-ba járni. Mindkettőben lehet valami.

A koncert egyszerűen és nagyon finoman kezdődött. Kisétált a két csávó (Félixet Brasnyó Antal kísérte brácsán), egymás felé fordultak, és nagy átéléssel, halkan belekezdtek a „fütyülős” dalukba, az egyetlenbe, amit tényleg ismertem. Erős kezdés volt! A terem fantasztikus akusztikájának köszönhetően minden egyes apró húrpöccintés hallatszott – pedig úgy láttam, egyáltalán nem voltak kihangosítva. Egyből beindult a varázslat: áhítattal hallgattuk!
A többi dal elemzésére esélyem sincs, hiszen teljes mértékben ismeretlenek voltak számomra. Ennek ellenére nagyon is tudtam élvezni a programot. Lajkó játéka teljes mértékben öntörvényűnek tűnt, ez pedig egy olyan tényező, amit nagyon nagyra tudok becsülni a zenészeknél. Már abban az esetben, ha ez kivételes tehetséggel, technikai tudással párosul.
Nem mondom, közép tájt volt egy rövidebb periódus, amikor kicsit megszédített az időnként nehezen követhető hang orgia. Mint egy bokszoló, aki nagyon benézett egy brutális balegyenest, kábultan szédelegtem egy darabig (szusszanásnyit hunytam, na, de fogadni mernék, hogy nem én voltam az egyetlen), de mielőtt Lajkó rám számolhatott volna, talpra álltam, és onnantól kezdve tiszta fejjel élveztem minden egyes hangot.

Hogy milyen zenét hallhatunk, hát, azt bizony nem tudom megmondani. Tán valami okos ember kisegít. Gondban voltam: éreztem egy kicsi népzenét, egy kicsi klasszikust, de egyik sem volt igazán domináns. Jazz-t azt nem, illetve csak olyan értelemben, hogy a Vajdaság Paganinije nem sok falat emelt maga köré, és úgy tűnt, hogy nagyon sokat és nagy átéléssel improvizál: csak úgy repdesett a vonóról leszakadt sok lószőr! Futamai időnként azt az érzetet keltették bennem, mint ha egy gitárhőst látnék, komoly „tekeréseket” mutatott be (miközben a brácsán kísérő társa ritmus gitárra emlékeztető módon „reszelt”).
Bár Both Mikinél pont a fordítottja áll fenn (úgy gitározik, mintha hegedűn játszana), mégis sok párhuzamot érzek a két előadó között. Szívesen össze is hoznám őket! Na, nem úgy….Bár Lajkó fazonja eléggé megrémisztett (pink színű, messzire fénylő, hegyes topán, rózsaszín t-shirt, szűk nadrág, Varnus Xaver-osan kidolgozott, hajlott felsőtest, fejre meg még rosszabb: a frizkó egy hominger ukrán műkorcsolyázót is megszégyenített volna). Komoly megnyugvással töltött el, amikor 3 éves forma kislányát is megtapsoltatta a koncert végén.

Kaptunk egy kis ízelítőt Lajkó citera játékából is. Mondanom sem kell, hogy ez a hangszer sem éppen úgy szólt a keze alatt, mint mondjuk a Kalákánál. Hol egy bendzsót, hol szitárt juttatott eszembe…
Ja, és persze nagyon vártam, hogy meg fog-e szólalni. Legalább egyszer. Naná, hogy nem tette. Pedig ahogy az alábbi bejátszás igazolja, feldobta volna a hangulatot! Szóval csendben volt végig, de amit a zenéjével elmondott, az is elég volt ahhoz, hogy azt gondoljam: Lajkó Félixet hallva Bartók bizonyára elégedetten mosolyogna.
 

A Bokorból c. dal: