Ayọ (eredeti nevén Joy Olasunmibo Ogunmakin) Németországban született 1980-ban, nigériai apától és román anyától. Hat éves korától hegedült, de rövid időn belül abbahagyta, és szorgalmas önképzésbe kezdett a gitár és a zongora területén. Tizenöt éves korában megírta első saját dalát, amely az édesanyjáról szólt, ezzel szeretett volna felül kerekedni a hányattatott gyermekkoron (az anyja Ayo hat éves korában drogfüggő lett, szétszakadt a család, és nevelőszülőkhöz került). A zene szeretetét apjától örökölte akinek hatalmas bakelit gyűjteménye volt (Pink Folyd, Fela Kuti, Donny Hathaway, Jimmy Cliff, Bob Marley). Apja mellékkeresetként DJ-zett, hamarosan felismerte lánya énektudását, és fel is vették legelső demo-ját. 18 évesen otthagyta az iskolát és a világ nagy városaiban szerencsét próbálva, tényleg rátalált a szerencse. Az egyik párizsi fellépésén felfigyelt rá egy tehetségkutató, aki rögtön szóló karriert és lemezszerződést ajánlott neki, amelyet alá is írt a Polydor Recordsszal.

Első albumát (Joyful) első gyermeke (Nile) születése után vették fel, az egyik Sony stúdióban. Az egész felvétel mindössze öt napig tartott. 2007-es turnéja során Kenneth „Babyface” Edmonds-al utazták be Amerikát, majd 2008-ban a Bahamákon kezdett hozzá második albumának rögzítéséhez, amely a bevált séma szerint ugyancsak öt napig tartott. Az album óriási siker lett Franciaországban, ahol egyből az album toplista első helyét vette célba. (145.000 eladott példánnyal arany lemez is lett.)

Lemezajánló: Ayo – Gravity at last

Az album hirtelen egy funky-s lecsóba csapással kezdődik...na ez az, ez már nem lesz rossz. Funky-s reggae-s basszusozgatás, trombita, konga, ahogy azt ember elvárja egy rendes afro gyökereit kereső előadótól. Továbbhaladva vártam, hogy megint jönnek a kongák, de egyszerűen átvált egy óriási blues témába, utána felfedeztem hogy, a dal alcíme Ayo Blues. Nem hazudtolja meg magát ez jó. Utánna következett az első kislemez rádióba illő dal az albumról. Nagyszerű. Lenyűgöző. Reggae. Mégis legjobban az elektromos gitár tetszik benne és a kis rock & roll doo-wop-os háttér tapsolgatás. Ezután kissé kesergősbe tér át a zene, soul, reméltem nem fogyott el az erő. Szerencsére a következő szám címe máris új lendületet adott lankadó kedvemnek. Get out of my way! (szabadfordításomban "Húzz a p...-ba innen"). Nagyon erős reggae nóta, egy senkit meg nem állító afro énekestől.

Haladunk tovább, egy zongora dal (Better days) üti meg fülünket, Alicia Keys szelleme belebegett a szobába. Szerintem ez az egyetlen szám ahol hegedűt hallhatunk. Valami nagyon rossz emlék kötheti szegény hangszerhez ha tényleg leszámolt vele hat évesen. Következő nótánkban (Change) mintha újra kezdődne az album, hasonló lendület hasonló hangszerelés, hasonló szám, de mindenképpen jó. Jöhetett egy olyan dal ami hirtelen elringatott, nyugodtan szólhatna a kis gyerekek kiságya felé akasztott zeneélő játékokból, és senki nem őrülne bele az állandó hallgatásba. Valamiért egyből a Michael Jackson – Human Nature-jét juttatta eszembe, igazából nem tudom miért...sebaj annyira eszembe juttatta, hogy azon nyomban meg is hallgattam, ezzel egy kis kitérőt téve, elnézést. Következhetett a második kislemezes dal a Lonely. Hmmm, gondoltam ilyen címmel csak valami szívbemarkoló (Bobby Vinton - Lonely), szívleszakító dalt lehet írni. Szerencsére nem. Ez lesz az első dal mindenkinek, amely egyből az elménkbe fog vésődni, az ismétlős refrénjével. Mellesleg a dalhoz tartozó klipet megnézhetjük az előadó honlapján. A Sometimes című számot leginkább egy szerelmes film végére képzelném el. A 11-es szám a titkos kedvencem, a maga néha lassú szörf gitározásával, kicsit ponyvaregényesedik (Dick Dale). A következő dal úgy hasított belém azt hittem a Dolly Roll – Elpattant egy húr lassú bossa novája kezdődik. Határozottan van benne valami. Kis lo-fi gitározgatás, aztán megint jön a reggae.

Utolsó szám. Thank You. Alica Keys visszatér, szerintem csak wc-n volt vagy cigikávén. Teljesen az az érzés hogy a felénél ketté van vágva az album, és elkezdődik újra. Egyáltalán nem baj. Sőt jobban is tetszik mintha megpróbálták volna rendezgetni melyik szám melyikhez illik. Csináljunk egy albumon belül máris két mini-t. Kész. Szerintem fantasztikus album, már csak azért is mert ennyi előadót és stílust juttat eszembe. Mindenképpen ér egy 10/7-et. 

Írta: mohojojo