Nem kell popzene-szakértőnek lenni ahhoz, hogy észrevegyük új évezredünk egyik figyelemreméltó popzenei irányvonalát: ez pedig a nyolcvanas évek sztáregyütteseinek látszólagos új erőre kapása. Jónéhány példát említhetünk az R.E.M.-től a Cure-ig, a U2-tól a Depeche Mode-ig arra, hogy a kétezres évek közepén hirtelen mindenki kötelességének érezte felpörgetni a tempót, visszanyúlni a gyökerekhez, és a Nagy Nyolcvanasévek Retro-t meglovagolva még egyszer megmutatni a világnak, hogy ki a legény a gáton. Annál is feltűnőbb ez a tendencia, mivel az említett együttesek az ezredforduló környékén egyszer már szinte letették a lantot; azaz ködös, rezignált, "érett", búcsúhangulatú lemezeket adtak ki, elég csak a DM Ultrájára, vagy a Cure Bloodflowersére gondolni. A gyorsulási versenyt a Depeche Mode kezdte a futurisztikus, meglepően divatos hangzású Exciter-rel, aztán jött a U2 az agresszív atombombás lemeze, és a Cure közel hallgathatatlan, viszont az életművel tekintve kifejezetten tempós utolsó két albuma (és akkor még nem beszéltünk az A-Ha néhány érthetetlenül felpörgetett slágeréről, vagy az R.E.M. egész ügyes tavalyelőtti sikálásáról). Ezek a nagy újrafelfedezések általában elnyerték a rajongók tetszését, amivel nincs is semmi baj, főleg, ha nem a hitelességet tartjuk egy popzenekar legfontosabb fokmérőjének, azaz semmi esetre sem próbáljuk azt hinni, hogy Martin Gore, vagy Robert Smith a szívét-lelkét beleadta mondjuk a Lilian, vagy a Taking Off megkomponálásába.

A hosszú bevezetőből sejthető, hogy ugyanezt az utat járja a Pet Shop Boys is. Ők a nyolcvanas évekbeli sikersorozatukat 1993-ban koronázták meg a pályafutásuk egyetlen angliai első helyezését hozó Very című lemezzel, és ekkor talán még nem is gondolták volna, hogy a későbbi albumukat kétségbeesett küzdelmet fognak vívni a felszínen maradásért. Aztán 2002-ben úgy tűnt, hogy feladják ezt a szándékot, és kijöttek a ködös, borongós, helyenként rockzenét (!) tartalmazó Release-zel, amelynek az egész milliője (eleve az albumcím, viszonylagos slágermentesség, komor hangzás, minimál-klipek) a popzene élvonalából való önkéntes visszavonulást vetítette elő. Azonban a fent említett zenei trend őket sem hagyta hidegen; a 2006-os Fundamentalon már ők is felkapaszkodtak a retro-vonatra, a most megjelent Yes című album pedig az eddigi legtöbb gyors dalt tartalmazó nagylemezük.

Még egy szót azonban érdemel a Pet Shop Boys közelmúltja; ők ugyanis egy azok közül a nyolcvanas évekbeli együttesek közül, akiket feltétel nélkül rehabilitált napjaink hangadó angol nyelvű szaksajtója. Azok a zene-buzik, akik esetleg a PSB egyetlen látszólagos dimenzióját fogták meg ("hülye buzik feldolgozásokat énekelnek diszkóritmusban"), azok csodálkozhattak a Pitchfork, vagy éppen más releváns zenei oldalak (amúgy teljesen helytálló) magasztalásain. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy napjaink popikonjainak legalább a fele bevallottan Pet Shop Boys rajongó (és itt ne csak Robbie Williams már-már tribute-lemezére (Rudebox) gondoljunk, hanem a The Killerstől elkezdve Mikán át a Belle And Sebastianig szinte bármelyik sláger-gyárosra), akkor érthetővé válik előttünk, hogy az öregedő Chris Lowe és Neil Tennant még a nyugdíjkorhatár előtt szeretne egy nagyot dobni az új lemezével. És az sem csoda, ha biztosra szeretnének menni: talán ezzel is magyarázható a Xenomania producer csapat részvétele a lemezen, akik már a Girls Aloud-Sugarbabes-Kylie Minouge vonalon bizonyították popérzékenységüket.

A Yes megjelenése előtt Neil azt nyilatkozta, hogy az új lemez sokban hasonlít a már említett Veryre. Talán néha már furcsálljuk, ha egy popsztár igazat mond a beharangozandó alkotásával kapcsolatban, de az énekes ebbe tökéletesen beletrafált: minden ízében egyértelműen az 1993-as nagy sikert idézi az új album. Ami persze nem feltétlenül jelent jót, mert a legnagyobb siker a Pet Shop Boysnál sem jelenti automatikusan a legjobb alkotást is. A Very a színvonalát tekintve az együttes életművében a középmezőny alján helyezkedik el, elsősorban fröccsentett műanyag hangzása, néhol érthetetlen felpörgetettsége, valamint feltűnően gyenge lassú számai miatt. Ezek után talán már le sem kell újra írni, hogy mik a legfőbb problémák az új lemezzel. Az egyetlen lassú (King Of Rome) egyértelműen a leggyengébb dal az albumon (ez különösen érthetetlen az előző lemez ragyogó balladái fényében), a többi dal alatt pedig ott zakatol az egyforma, felpörgetett dobgép, helyenként teljesen összemosva a trackeket; nem hiszem, hogy néhány hallgatás után túl sokan meg tudták különböztetni egymástól mondjuk a Vulnerable és a The Way It Used To Be című számokat. Sok kitartó hallgatás után aztán engedni kezd a lemez töménysége, és kitűnik a Pet Shop Boys megkophatatlan erénye, miszerint még mindig ők szállítják a legjobb, elsőre dúdolható dallamokat. A beharangozó kislemez, a Love Etc. (amely játékos lovaglós dobalapjával amúgy is kitűnik a többi dal közül) az együttes legszebb korszakát idézi, és szinte biztos, hogy az év végén ott lesz az öt legfontosabb 2009-es dal között. Kifejezetten jó még a Csajkovszkij Diótörőjének dallamára épülő All Over The World, valamint a kifejezetten hódító Did You See Me Coming is, és ha nem vagyunk szigorúak, akkor túlemelkedhetünk a helyenkénti Modern Talking-megidézéseken, a teljesen kaotikus, bár élvezetes musicalszerű lezáráson (Legacy), vagy az Edwin Collinsos kezdésű Beautiful People című dalon is.

Noha a Yes anno a negyedik helyen nyitott a brit listán, és ez holtversenyben az együttes legjobb helyezése - hát persze, hogy a - Very óta, nem valószínű, hogy a régi dicsőséget sikerül újra megidézniük; ehhez egy jobb arányérzékkel megáldott, emészthetőbb szerkezetű lemezre lett volna szükség, valamint arra, hogy a legjobb számaikat ne megint a B-oldalakra és a bónusz kiadványokra pakolják rá. A Yes így sem lett rossz, de ajánlatos számonként hallgatni: egyben kicsit megfekszi az ember gyomrát.

Írta: Szörfdeszka (www.szorfdeszka.hu)