Kettő kettő ellen, avagy mit ér az, ha magyar vagy? Két magyar és két amerikai banda mérte össze erejét a Dürer színpadján. Az esemény rangját jelzi, hogy a nagyszámú érdeklődésre való tekintettel a Dürer kert nagytermében került sor eme jeles eseményre. Gyűltek is szépen a népek rendesen bár ebbe beletartoztak azok is akik azért tértek be egy jófajta hideg sörre, hogy a kivetítőkön nézzék a foci VB aktuális meccsét.

Talán emiatt is történt, hogy az elsőként fellépő magyar Unsent Letters produkciójára viszonylag kevesen voltak kíváncsiak. Én azért benéztem, hiszen ezért jöttem ide de az én érzelmeim is elég vegyesek voltak. Saját maguk sem találták még meg azt a besorolást a metál zenén belül ami rájuk jellemző és én sem tudtam meghatározni, milyen stílusban zenélnek. Egy számon belül is hirtelen váltásokkal ugráltak a gyors és a lassú ritmusok között, úgyhogy azt gondolom, talán a káosz metál kategória lenne a legjobb részükre. Most akkor el kéne dönteni merre tovább, mert ez így nem jó ahogy van és rajtam kívül a közönségnek sem jött be igazán. Utolsó koncertje volt egyik dobosuknak, a jövőben sok sikert kívánok neki.

A Kill With Hate következett utána második magyarként és itt a színvonal is feljebb került. Gyémánt Krisztián hörgése már megközelítette a belépő szintet, így könnyebb volt a rájuk hangolódás. Soknak még így sem nevezném a rájuk kíváncsiakat de azért némi mozgolódás már történt a tömegben. Itt is történt tagcsere, de egészen más okból. Olt Ákos gitáros a koncert előtt 5 nappal eltörte a kezét, így posztját gyorsan másnak kellett átvennie. Semmilyen negatívumot nem éreztem a hangzásban, így gratulálok Kovács Attilának, aki átvette a helyét. Megfeszülök, de semmi rosszat nem tudok mondani róluk, és ez jó dolog, hiszen már eddig a szintig eljutni is rengeteg munkába kerül.

Első amerikai zenekarként a Job For a Cowboy állt színpadra és ekkor csapott belém a felismerés, mintha villám lett volna. Így kell ezt csinálni, ekkora lendülettel kell kezdeni és nem érdemes azzal foglalkozni most előzenekar vagy-e, vagy sem. Olyan hatalmas energiával kezdtek, hogy az egyenértékű volt a hangrobbanással. Látszott minden tag az első akkordok felhangzásától kezdve 100%-ig odateszi magát és tiszta erőből játszik. Hangzásban, akkordokban, hangerőben már megközelíti a két előzenekar is őket de ez a bizonyos valami, amit a Job abszolvált, ez bizony hiányzott belőlük. Jonny Davy énekes nem pocsékolta az időnket, 30 másodperc múlva már a tömegbe ugrott és visszamászva sem fogyott ki belőle a lendület. Egyik kedvencem tőlük a Knee Deep, ami egyszerűen állati jól szólt, annak ellenére az énekhangok magas regiszterei valahol elkeveredtek a keverőpultban. A stroboszkópos világítás szerintem illett a stílushoz és az ördögi vörös fények is nagyon jót tettek a megjelenítésnél. Nem akarom szaporítani a szót mert szuperek voltak, a következő koncertjükön ott a helyem.

Az est fő fellépője az As I Lay Dying és egy ilyen előzenekar után nem csoda, ha már a színpadra lépésük pillanatától megőrült értük mindenki. Jó kis pörgős számmal kezdtek, a 94 Hours zúzós belépője megmozgatta a tömeget. A 2007-es An Ocean Between Us-ról következett a címadó dal, majd a Through Struggle. Kisebb technikai malőr miatt a technikusoknak majdnem negyed óráig az egyik hangfalat kellett szerelniük, de ezen időt is felhasználták arra hogy Jordan Mancino egy iszonyú jó dobszólót játsszon. Szerencsére ezután már nem volt megállás a fiúk nyomatták a jobbnál jobb számokat és a hangulatra sem volt semmilyen panasz. Rengetegen pogóztak, a színpadról ugráltak a tömegbe és ennek következtében egyszer még a dühöngő középen lévő keverőpultot is majdnem elsodorták. Sokáig nem tudtam elképzelni a mélyen keresztény vallás hogyan egyeztethető a metalcore-ral de most már látom szépen megférnek egymás mellett. A koncertlátogatók zöme gyanítom nem tartozik a hitét gyakorlók közé, de őket hallgatva ez nem is olyan lényeges. Marad a zúzós zene, a tombolás és az őrületesen jó hangulat, amit ezen a koncerten tőlük kaptunk.

Setlist:

94 Hours
An Ocean Between Us
Through Struggle
Beyond Our Suffering
The Sound Of Thruth
Within Destruction
Vacancy
Condemned
Meaning In Tragedy
I Never Wanted
Confined
Separation
Nothing Left
Forever

[A cikk szerzője: dinnye]