Nos, úgy érzem, itt az ideje, hogy a Premier League nagy csatája (Judas – Maiden) után nézzünk egy derbit a Bundesliga I-ből is. Lássuk, mire megy egymás ellen a germánok két nagy büszkesége, az Accept és a Helloween! Hogy miért pont ők? Azért mert huszonöt évvel ezelőtt, mindketten egy azóta klasszikussá érett albummal taroltak: az Accept a Metal Heart-tal, a Helloween pedig a Walls of Jericho-val.
A fociban ugyebár Anglia és Németország nagyon nem ugyanazt az élményt nyújtja, de jelen esetben nincs is olyan nagy különbség. Ha rosszmájú akarnék lenni, simán elintézhetném a két lemezt annyival, hogy a Metal Heart egy németesen sarkosra reszelt Judas Priest kópia (meg egy jó adag AC/DC), míg a Walls of Jericho egy felgyorsított Iron Maiden. És bár a két kijelentést nem lenne nehéz alátámasztani, azért mind Udo, mind Kai Hansen ennél sokkal több tiszteletet érdemel.

Nem vagyok igazán német párti semmiben, de ez a két album, annak ellenére, hogy dől belőlük a fűszeres kolbász ízzel felböfögött német sör szaga, egy kor  felejthetetlen mesterműve!

1985… ez bizony a Heavy-metal és a dauerolt haj dicső korszaka, már jönnek ezerrel a keményebb bandák, mint a Slayer, Exodus, Megadeth, Anthrax, szépen fejlődik a prog-metal színtér, de még nincsenek víz alá nyomva a hajbandák sem (van pár év a grunge-ig). Ebben a közegben, amikor a szegecs, felvarró és műbőr dzseki fogyasztás ezreknek jelentett biztos megélhetési forrást, nagy respektje volt még az olyan „igazi” metal bandáknak, mint a már pár erős lemezzel szépen kaszáló Accept és az éppen csak megalakuló Helloween.

Engem 13 évesen talált meg a két klasszik lemez, és mondanom sem kell, hogy mind a mai napig megvan valahol a szekrény mélyén mindkét bakelit! Az Accept lemez természetesen a Metal Heart miatt lett széles körben ismert, és a Für Elise dallamnak köszönhetően valószínűleg sok hozzám hasonló kölyöknek ez jelentette az első élményt a komolyzenével. Sokaknak szerintem az utolsót is, szóval emiatt még inkább becsüljük meg ezt a dalt. A Helloween pedig újszerűségével hódított, nagyon gyors volt és gyilkosan kemény! Egy darabig csak egy vadabbat ismertünk náluk, na, az volt a Running Wild. Ma már ez vicc, de így volt.

A két album sikere szerintem nagymértékben egy emberhez köthető mindkét bandánál. Igaz, a Metal Heart tele van jobbnál jobb dalokkal, de az igaz kuriózumot egy terepszínű ruhában pózoló, hangadottságait tekintve valahol Lemmy és Brian Johnson (tudod, olyan hang, mintha belülről borotválkozna az ember) közé besorolható, gonoszul fröcsögő törpe jelentette. Az embert, akiről akár egy csúnyán berekedt miniatűr Shrek is eszünkbe juthat, Herr Udo Dirkschneider-nek hívják, és a német metal színtér legnagyobb ikonjainak egyike. Ma már talán kevesen hallgatják, de Udo nagyon nagy király volt akkoriban! Szerintem még a német metal szőke cédája, Doro Pesch is meglehetett neki. Ezt némi éllel mondom, de kamasz koromban nagyon irigyeltem volna őt ezért. Mármint Udo-t.
Személyes kedvenceim a Metal Heart-ról a lemezt záró, nagyon dallamos, a gitárral együtt óóóóó-zós Bound to Fail és a Too High to Get it Right (csuháááj csu get it rájt – mint a bikucsunáj).

A Walls of Jericho nemcsak a zenével varázsolt el egyből, a borítóját is imádtam! Arról nem is beszélve, hogy mániákusan rajzoltam mindenhova a tökfejeket és a zenekari logókat: jutott mindenhova, a tolltartómra, minden padra, a farmeromra stb. Imádtam Kai Hansen-t, a herélt hangú sikolyait, a gitárjátékát, a dalait. De a másik gitárost, az Edvin Marton típusú arcberendezést felmutató Michael Weikath-ot is csíptem. Áhítattal hallgattuk a  Heavy Metal (is the Law) című dalt, amiről úgy hiszem, hogy minden későbbi csordavokál alapját képezte.
Igaz, Hansen hamarosan átadta a mikrofont egy bizonyos Michael Kiske nevő srácnak, és az igazán nagy sikerek már hozzá kapcsolhatóak, a banda esze szerintem mindig is Hansen maradt.

Metéljenek körbe háromszor, ha meg tudom mondani, melyik banda és melyik lemez állt közelebb a szívemhez! Részemről igazságos döntetlen a végeredmény. Neked hátha segít a döntésben a Metal Heart és a How Many Tears: