A '60-as évek végén alakult egy legendás zenekar, a legnagyobb hatású bandák egyike, mely nem más, mint a Led Zeppelin. Sajnos a LedZep John Bonham tragikus halálával 1980 megszűnt, mondhatni épp a csúcson, jelentős albumokat maguk mögött hagyva. Remélem senkinek sem kell bemutatnom a zenekart, jelen bejegyzés tárgya nem is ez lenne, hanem Robert Plant munkássága a Led Zeppelin után. A zenekar felbomlását követően szólókarrierbe kezdett, majd több általa alapított bandában is kipróbálta magát. Jelen cikk írója nem kimondottan ismeri ezeket a munkákat, ezért egy zenei kirándulásra hívlak kedves Olvasó, fedezzük fel együtt Robert Plant Zeppelin utáni korszakát. Aki nem mer velem tartani, az itt hagyjon fel az olvasással, és hallgassa meg a Zeppelin leghíresebb számát.

Ennél a dalnál jobb kiindulópont nem is kell, hogy elkezdjem zenei kutatásomat. Az első szólólemeze 1982-ben jelent meg, címe Pictures at Eleven. Az album érdekessége, hogy Phil Collins és Cozy Powell játszanak a dobon. A mester egy kicsit poposabbra, könnyedebbre vette a figurát, azért még rock, de gondolom szakítani akart a Zeppelines örökséggel. Tekintsünk is meg egy példát: Burning Down One Side!

Esetleg itt egy másik, ez lendületesebb, jobban is tetszik, de vigyázat a videó miatt, epilepszia veszély: Pledge Pin.

1983-ban jött ki a második szólóalbuma, a The Principle of Moments. (Ezen is dobol Phil Collins.) Erről is mutatok egy példát, jöjjön a Big Long, melyhez klip is készült, és az egyik sláger a lemezről. Lassú, de dögös szám.

1984-ben ismét Jimmy Page volt a társa, aki hozta magával régi, Yardbirds beli kollegáját, Jeff Back-et és együtt játszottak a The Honeydrippers-ben. (A banda már 1981-től létezett, Plant hobbizenekaraként). A közös munka gyümölcse, egy EP lett, amit lazán Volume One-ra kereszteltek. Majd fel is bomlott a társulat. meglehetősen gyorsan.  Maga a lemez 5 rock&roll és r&b feldolgozást tartalmaz, mint például a Rockin' At Midnight.

Ám a lemezről az igazán nagy sláger a Sea of Love lett. Egy kislemezt adtak ki, az EP-ről, eredetileg a Rockin’ At Midnight lett volna a fő atrakció, és a Sea Of Love meg a B-oldalon (na, nem ezen! ;) ) foglalt volna helyet, de a rádiókban lényegesen többet játszották az utóbbit, így felcserélték. Plant tartott attól, hogy a dal miatt annyi a r&r énekesi karrierjének, mert a hallgatók ezzel a nyálas masszával fogják azonosítani. Szerencsére nem így lett, mindenesetre szerintem is ez a dal a mélypont a mester munkásságában. :)

...de mégiscsak felkerült a B-oldalra ;)

1985-egy újabb szólólemez, a Shaken 'n' Stirred. A stílus ugyanaz, mint az előző kettőé. 1988-ig kellett várni a következő szóló lemezzel, a Now And Zen-be Jimmy Page is besegített két dal erejéig, például a Heaven Knows-ban szerepel.

... és ezzel túl is éltük a 80-as éveket. 1990-ben megjelent a Manic Nirvana című lemeze, majd 3 évre rá a Fate Of Nations. Ezek is kellemes, könnyed rock albumok. Ezután pár évre polcra rakta a szólóbandáját, hogy ismét megkísértse a Led Zeppelin szelleme. Jimmy Page is csatlakozott hozzá, és No Quarter néven kiadtak egy lemezt ’94-ben Jimmy Page and Robert Plant Unledded címmel, amire Led Zep feldolgozások és pár saját, keleties szám került. Az egyik ilyen új szerzemény a Wonderfull One.

Igazából az ilyen előadásokért kezdtem bele az életmű felderítésébe, nem tartom rossznak az eddigi dalokat sem, de ez az album az első olyan, amire azt mondom: KELL. Nem bírom ki, hogy be ne mutassak róla két dalt. A lassú és érzelmes blues nóta, eredetileg a Zeppelintől, a Since I've Been Loving You.

És a szintén Led Zep, a Kashmir szimfónikus kísérettel, népzenei elemekkel. Képzeletben tényleg a Himalája lábánál érzem magam, magával ragadó verzió.

A következő Page-Plant közös lemez 1998-ban jelent meg. A Walking Into Clarksdale már csak saját dalokat tartalmaz, a Most High-t Grammy díjra jelölték annak idején.

Ez a lemez is KELL. 2002-ben aztán jött a következő szóló album, kicsit tartottam tőle, hogy Page nélkül  visszatér a könnyedebb irányba, de szerencsére aggódásom alaptalan volt, ugyanis az eddigiek közül ez a legerősebb lemez, ha a többi csak „KELL” , akkor ezt MUSZÁJ MEGSZEREZNI! Itt is érződik a dalokon a világzenei hatás, amit nagyon ügyesen ágyaz a rockzenébe. Plant is kiváló formában van, ami a hangi adottságokat illeti. A lemezen található egy Hey Joe feldolgozás, ezzel a változattal már a blogomon is találkoztam annak idején. A Hey Joe mezőnyben messze a legjobb Deák Bill-Hobo páros duettje, de Robert Plant az egyetlen, akinek sikerült őket megközelítenie. Nem a jól ismert Hendrix féle vonalat vették alapul, (bár két részlet erejéig abból is merítettek) hanem elindultak egy világzenei irányba, amit némi keményrock betétekkel fűszereznek. Be is mutatom egy nagyszerű élő előadáson keresztül. Plant mellett kiváló a zenészek teljesítménye is, feltűnik egy érdekes arab hangszer, kb. annyit is tud, mint ahogy kinéz, de a művelője egy állat (jó értelemben).  Kicsit komikus, ahogy rock mozdulatokkal operál rajta, de ügyesen játszik.

2003-ban majd 2006-ban megjelent két válogatáslemeze, a Sixty Six to Timbuktu és a Nine Lives, a kettő között pedig egy újabb szólólemez, a Mighty Rearranger amit a Strange Sensation-nel készített közösen. A Strange Sensation a Dreamland óta Plant kísérő zenekara, de ennél az albumnál már külön név alatt futnak. Ez a korong is nagyszerű, a Dreamland vonalat követi. Íme a címadó dal.

2007-ben megint valami újba kezdett Plant, a bluegrass-country énekesnővel, Alison Krauss társult, hogy folk rock és country-s rock dalokat pakoljon a következő lemezére. a Raising Sand-ra.  Jó hangja van Alisonnak, csak a country tipikusan az a zenei műfaj, amivel engem ki lehet kergetni a világból. Persze a Grammy zsűrije más véleményen volt és meg is kapták tavaly az év lemeze díjat, több országban platina lemez lett. Természetesen a tehetség itt is érződik, még ha a műfaj számomra nem is a legszerencsésebb, a Please Read The Letter még nekem is tetszik.

Idén sem tétlenkedik a mester, újra életre hívta a Band Of Joy-t, a Led Zeppelin előtti zenekarát, ami csak nevében egyezik az eredetivel, ugyanis, Plant az egyetlen ős-tag. (Érdekesség, hogy az eredeti felállásban John Bonham dobolt) A formáció még nem adott ki semmi hanganyagot, de kíváncsian várom mit hoz a jövő. Remélem hanyagolja a country-t, a popot és újra valami hard rock muzsikával rukkol elő.

Hogy a szépen, kronologikusan felépített cikket kicsit megzavarjam, két koncertrészlettel fejezném be. Mindkettő az 1992-es Freddie Mercury emlékkoncerten készült. Queen és Robert Plant a Crazy Little Thing Called Love előadásában.

...és az Innuendo, bár a felvétel minősége elég gyatra, valamint sajnos a hangja sem volt 100%-os a koncerten Plantnek. 

Összegezve az életművét, bármit csinál, úgyis mindenki a Led Zeppelinhez fogja kötni a nevét. Ez már csak így marad, amíg a világ a világ, kellett nekik korszakot alkotni, meg stílust teremteni… :)

A 80’-as években tűrhető lemezeket adott ki, majd Jimmy Page közreműködésével kifejezetten jó lemezek születtek a ’90-es években. Számomra a csúcspont a 2000 utáni két lemez, a Dreamlands és a Mighty ReArranger. A country kitérőjét meg megbocsátjuk, ha a közeljövőben újra rendes rockalbummal rukkol elő. (Sajnálatomra már készül a következő Plant-Krauss mű...)