Az élet nem igazságos…

Hol volt, hol nem volt, élt egyszer egy gitáros srác, akit Isten páratlan tehetséggel áldott meg. A ’80-as évek derekán, 16-17 éves korában úgy gitározott, hogy szinte mindenkit porig alázott a játékával, beleértve a kor ünnepelt sztárjait is. Barátjával, Marty Friedmennel megalakították a gitáros körökben hamar legendává váló Cacophony-t, s mivel a szakma és a közönség nagy egyetértésben borult térdre előtte, úgy tűnt, semmi sem menti meg attól, hogy a legnagyobb metal gitárosok között tartsák számon. Úgy hívják: Jason Becker.
Két Cacophony lemez és egy szóló lemez után a még mindig csak 20 év körüli Jason elküldött néhány gyenge demo-t David Lee Roth-nak (Eddie Van Halen Hot for the teacher-jét például így játszotta), aki épp szóló karrierjének legsikeresebb időszakát élte, és a bandából kiugró Steve Vai utódját(!) kereste a stadion turnékhoz s egy új lemez elkészítéséhez. Roth természetesen felismerte Jason zsenijét,  az ifjonc elnyerte az állást. Jason ott állt a nagy áttörés kapujában készen arra, hogy végképp leigázza a világot. Ám ekkor Isten gondolt egyet. 

Egy furcsa, szűnni nem akaró lábzsibbadással kezdődött minden. Az ismétlődő és súlyosbodó tünetekről egy darabig tudomást venni nem akaró Jason végül mégis kénytelen elmenni orvoshoz, ahol hihetetlen diagnózist állítottak fel: a betegség neve amiotrófikus lateralis sclerosis (ALS), a kór a mozgásképesség folyamatos és rettenetes leépülését jelenti, végső soron a légzés megszűnésével, miközben az agyműködés tökéletesen ép marad. Gyógymód nincs, a várható élettartam egy átlagos betegnél 3-5 év. A tragikus diagnózist egy héttel az után állították fel, hogy Jason a David Lee Roth Band gitárosa lett.
Hogy egy ilyen szituációban mit élhet át egy fiatalember, azt még elképzelni is nehéz. Jason egy darabig nem volt hajlandó elhinni, amit az orvosoktól hallott, tüneteit, betegségét kétségbeesetten igyekezett eltitkolni még zenésztársai elől is, s hamarosan megkezdték a Little Ain’t Enough c. lemez felvételeit. Ám ami korábban könnyedén szaladt ki az ujjaiból, az már csak szenvedve ment, a felvételek során többször összeeső Becker egy-egy kínkeservesen kiszenvedett szóló után sírt fájdalmában. A felvételek végeztével már nem lehetett titkolni senki előtt súlyos betegségét: egyik keze már béna volt, turnén való részvételéről vagy egyáltalán gitározásról szó sem lehetett. Mindez 1990-ben történt. (Azért hallgassátok csak meg a Show time c. dalt a lemezről, Becker a betegség ellenére mit hozott ki magából!)

A baljós jóslatok ellenére 20 évvel a diagnózis után Jason még mindig köztünk van. Igaz, megjárta a klinikai halált, szeretteinek teljesen kiszolgáltatva él, hiszen a szemmozgást nem számítva semmiféle önálló mozgásra nem képes, nem ír, nem beszél, tápszondával etetik, és lélegeztető gép segíti a légzését…De él! És ami még ennél is sokkal több: élni AKAR! Élni, dolgozni, alkotni, gitárt fejleszteni (saját signiture modell), zenét szerezni! Kommunikációját az édesapja által kifejlesztett módszer segíti, amely a szemmozgását kapcsolja az ABC betűihez (ld. itt). Zenét is valahogy szemmozgással szerez, ötletei megvalósítását természetesen zenész barátai segítik. Látogatóba olyan arcok járnak hozzá, mint Steve Vai, Greg Howe, Ritchie Kotzen vagy Uli Jon Roth…a neki íródott Tribute lemezeken az előbbiek mellett Marty Friedman, Ronnie LeTekro, Paul Gilbert, Steve Morse játszik többek között. Ez is döbbenetes azért, nem?

Az alábbi felvétel jól érzékelteti, hogy él most Jason:

Az írásomhoz ihletet és sok információt adó kitűnő interjú a Hammer-ben jelent meg pár hónapja. Ha tehetitek, olvassátok el. Bevallom, alig bírtam száraz szemmel végig olvasni azt a cikket…Ebben az írásban a riporter kérdésére, miszerint hogy érzi magát, ez a válasz érkezik:„Remekül, a kedvem jó!”
Értitek ezt? Bele tudtok gondolni, hogy az ő helyzetében ennek a mondatnak milyen brutális súlya van? Számomra elképesztő…..elképesztő!
S hogy mi tartja benne a lelket, hogyan képes élni ezzel a múlttal és ebben az állapotban? Saját bevallása szerint ebben a meditáció, az Istenhit, az eltökélt élni akarás, a maga elé állított célok és a humor segíti….

Fáj belegondolni, hogy Jason mi mindenről maradt le, mi mindent veszített el, és itt természetesen nemcsak a zenélésre gondolok. De persze arra is. S bár biztos, hogy gitárosként is olyat alkotott volna, ami örökérvényű és maradandó (talán így is elérte ezt, tessék megnézni bármilyen fórumot a neten, ahol az ő munkássága a téma), de azzal az életszeretettel, kitartással, ami napról napra segíti őt túlélni, számomra sokkal nagyobb dolgot vitt végbe ennél. Példaképpé vált, nemcsak a gitárosok, de minden ember számára!

Néhány dal/érdekesség:

• még a suliban Malmsteen Black Star-ja
• a híres szóló a jojóval még egészen fiatalon
• egy kis Paganini 
• a szépséges Blue
• az eszement Opus Pocus
• Serrana élőben (megelőzte a korát...)

Images