Mikor az The Australian Pink Floyd koncertjére készültem, azon gondolkodtam, vajon mennyien leszünk a nézőtéren. Ha mondjuk lesz 5000 ember - gondolkodtam -, akkor abból vajon mennyien hitték azt a jegyvásárláskor, hogy az “igazi” Pink Floyd jön majd és vajon mennyien fogják a koncert után azt hinni ebből a populációból, hogy tényleg az “igazi” Pink Floyd-ot látták. Hm.

Amit rögtön saját bőrünkön éreztünk: a beengedés magyaros volt. Valószínűleg kevés jegy fogyott el, ami miatt az utolsó pillanatban kiderült, a színpad "középen" lesz és ennek köszönhetően az előre eladott jegyeken lévő szektor-sor-szék számokat el is felejthettük. A masszává összesűrösödő tömeg egy 30 méteres, hostesszekkel kirakott pulthoz próbált odaférni, hogy megtudja, hova ülhet. A hölgyek a jegyekre tollal írták rá (!!!), hol is lesz az új helyünk. Banális pillanatok voltak.

Ahogy elkezdődött a koncert, a problematikus beengedés élménye már el is illant... A The Australian Pink Floyd fantasztikus előadást adott. Aki szereti az eredeti zenekart és ezt az élményt kihagyta, igencsak sajnálhatja. A csapat mindenféle erőlködés és izzadás nélkül hozta a Pink Floyd dalait és a dalokon keresztül az érzést is. Betartották, amit a B-oldalnak adott interjúban megígértek nekünk. Látszott, a srácok időt és pénzt sem spóroltak a produkciótól. Volt itt minden: repülő malac, 3D videók (amikhez kaptunk 3D szemüveget), színpadon felfújódó rózsaszín kenguru (hehe), a The Wallból ismert óriási Teacher-bábú és olyan fénytechnika, mely az eredeti zenekar előadását idézte meg számunkra. (A Pulse DVD-vel érdemes összehasonlítani a fényeket, pl. a Sorrow gitártémánál.) 

A koncert alatt az járt a fejemben, hogy tudtam, hogy zeneileg nem lesz kínos, de hogy ennyire tökéletes lesz, azt nem gondoltam volna. Egymás után jöttek a dalok, régi-új-régebbi-újabb sorrendben. A csúcspontot nekem a nem várt Careful With That Axe, Eugene, a Time, a One of these days és a Comfortably Numb jelentette, de a színvonal végig egységes volt. A két gitáros pöccre hozta a témákat, az énekhangok rendben voltak, basszus, billentyűk ötös, talán csak a dobos volt egy kicsit visszafogottabb.

Sokszor kételkedem a tribute bandák létjogosultságában, de azt gondolom, ezeknek a srácoknak CSAK ezzel kell foglalkozniuk. Pink Floyd-élményt és illúziót kaptunk és ha ezt vesszük, talán az sem baj, ha valaki úgy ment haza, hogy azt hitte, az eredeti zenekart látta...

A koncerten elhangzó dalok*:

Shine On You Crazy Diamond (Parts I-V)
Welcome To The Machine
Coming Back To Life
Arnold Layne
Sorrow
Learning To Fly
Dogs

SZÜNET

Speak To Me
Breathe
On The Run
Time
Breathe (Reprise)
The Great Gig in the Sky
What Do You Want From Me?
Careful With That Axe, Eugene
Money
The Happiest Days Of Our Lives
Another Brick in the Wall, Part II
One Of These Days
Wish You Were Here
Comfortably Numb

Run Like Hell

* ha valamit kifelejtettem, jelezze, aki ott volt!