Furcsa helyzet, ha egy ember annyira közel érez magához egy zenekart, hogy egyszerűen nem tud róla posztot írni évek óta. Mert Alice Cooperről én napi blogot is tudnék vezetni. Volt is egy rajongói oldalunk az www.alicecooper.hu, ami ma már nincs, de innen is üdvözlöm Gábort, Juliust és a többieket, akik terjesztették ezt a Magyarországon ritka betegséget, a Cooper-kórságot.

Az apropó az, hogy az Alice Coopert március 14-én beiktatják a Rock and Roll Hírnév Csarnokába (Hall of Fame). Minden rajongó az igazság pillanataként éli ezt meg, hiszen ha a nevét viselő zenekar fel is oszlott 1974-ben, az énekes, Alice máig a pályán van, és gyakori zenei stílusváltásaival együtt is élteti a teátrális rock hagyományait. Alice Cooper (ének), a már elhunyt Glen Buxton (szólógitár), Michael Bruce (ritmusgitár), Dennis Dunaway (bassszus), Neil Smith (dob) – róluk van szó.

A horrorisztikus grand guignol színházat és a varieté talmi csillogását (néhány korábbi próbálkozástól eltekintve) először ők tudták sikeresen és tartósan egyesíteni a rockzenével. A Kiss, a glames David Bowie, a W.A.S.P. és a női nevet viselő Manson mind utánuk jött és bevallottan tőlük tanult. John Lydon a Sex Pistols meghallgatásán nem ám reggaet énekelt (bár azt is imádta), hanem az I’m Eighteent, a kis Slash pedig a Welcome to My Nightmare albummal a hóna alatt járt suliba (már amikor, ugye).
A zenéjük nem volt nagyon forradalmi, csak éppen annyira, hogy a korabeli hallgató meg tudja különböztetni a lecsengőben levő hippihullám fiatal „nagy öregjeitől”. Alice-ékre várt a feladat, hogy a karót a hippinemzedék szívébe szúrják. Amerikára mindenképpen igaz ez. Elég éles váltás lehetett, amikor egy rockkoncert immár nem a virágosztogatásról, és az ingyenes LSD-ről szólt, hanem erről:

Első két albumuk csak fanatikusoknak ajánlott, nem is aratott különösebb sikert. A zseniális harmadik albumnál (Love it to Death, 1971) Bob Ezrin, az akkor még ismeretlen hangmérnök, későbbi sztárproducer, klasszikus zenei műveltségével gatyába rázta a csapatot, a művészi hajlamot vegyítették a Stonest és a Who-t követő „direktebb” rockkal.

A zenekar addig is rögtönzött színpadi performanszokat, de a teatralitáshoz még várni kellett a festett szemű, hol női(es) ruhákban, hol leopárdmintás csizmában, hol bőrfűzőben fellépő Alice-re, az énekes által megformált színpadi figurára. A gonosz bohóc óriáskígyót akasztott a nyakába és életre kelt (hogy a koncertek végén kivégezzék). Alakját a Mi történt Baby Jane-nel?, A lelkek karneválja című filmek és Anita Pallenbergnek a Barbarellában nyújtott alakítása ihlette. A botrányok persze nem maradtak el, a csapat pedig szándékosan nem cáfolta az Alice Cooper név spiritiszta eredetéről, a koncerteken kiskutyákat széttaposó (!), csirkét gyilkoló, vért ivó énekesről szóló alaptalan korabeli vádakat.

Valójában szórakoztatni szerettek volna, és aki elment egy koncertre, jól érezte magát, megkapta mindazt, amit a hollywoodi mozik és a kétfejű gyermekeket, véres közlekedési baleseteket bemutató bulvárújságok is kínáltak: a szenzációt. Szó sem volt sátánizmusról: Alice édesapja lelkész volt, és jó egy évtizede maga is hívőnek vallja magát és úgy is él. Korabeli mutatványai is finomodtak: az elhanyagolt és anyukája gyógyszereit dézsmáló kis Bettyről szóló Dead Babies alatt már nem egészséges „csecsemőket” (játékbabákat) hány kardélre, hanem szörnyszülötteket.

A barátokból alakult sulizenekar négy platinalemez után szétszéledt. Az erőltetett turnézás, Alice és Glen súlyosodó alkoholizmusa, majd Alice vitatható húzása, a név lenyúlása szólókarrierje számára túl korán vetett véget a rocktörténet egyik legeredetibb zenekarának. Mintegy tíz éve azonban időnként újra fellépnek és most már Alice sem zárja ki az újjáalakulást, de csak a következő szólóalbuma turnéja után.
Későre jár: odakint testes asszonyságok által megerőszakolt stopposok (Raped and Freezin’), elmegyógyintézetbe került egykori horrorsztárok (Ballad of Dwight Fry), vadnyugati fejvadászok (Desperado) és gumibabákkal táncoló perverz alakok ólálkodnak (Billion Dollar Babies). Jó éjszakát!