Halihó!

Ez egy "alternatív", rajongói (saját) Top 10 lesz - a "B-oldalas"-jelző csak egy szertelen, bohókás szóvicc a hely szellemében. Sorrendet nem állítottam fel.

Overdrive cimboránk két éve már volt szíves közzétenni egy DM TOP10-et - ehhez kiegészítésként fogadjátok szeretettel a modoros antsláger-listát: még szólóban előadott nóták is kerültek közéjük. Könnyű dolgom volt, mert a World In My Eyeson kívül valószínűleg egyik se jutott volna be a tízbe. Bánhatják.

Szerkesztett albumon soha nem szereplő számokat amúgy is egyszerűbb önmagukban értelmezni: míg a régi LP-k jó esetben egy összehangolt egységet képeztek (bezzeg akkor még voltak rendes, kétoldalas lemezek!), a kislemezek kallódó B-oldalait inkább egyedül hallgattuk. 

John the Revelator (2005): A címet és alapötletet egy klasszikus gospelből, a mondanivalót a Bibliából merítették. A 90-es évek U2-s kilengései után újra előkukázott analóg szintetizátorok az együttes legerősebb számát eredményezték.

Dangerous (1990): Szigi, a Some Strange Sites egykori szerzője is külön kitért az akkoriban általános rajongói sokkot okozó Personal Jesus B-oldalára - sokan még ma se értik, hogy miért nem az elektronikusabb, konzervatívabb hangzású Dangerous lett a húzócím. Utólag persze beigazolódott a vakmerő döntés.

Newborn (2005): A Playing the Angel éve nem csak az album és a koncertek miatt marad emlékezetes a rajongóknak: a legjobb számok is ilyenkor szorultak ekkora mennyiségben háttérbe (ld. Free).

Photographic (1981): Ha valaha lesz egy szintipop-összeállításunk (lesz), ott ennek garantált helye van. Az egyik legjobb Vince Clarke-szerzemény, sokak szerint távozása után a Mode-nál is megszűnt a rendes szintipop. Ez igaz is, de nem baj.

Stories of Old (1984): A Some Great Reward világslágerei mellett (People Are People, Master And Servant, Something To Do) volt egy ilyen is - nem került fel se kislemezre, klip nem készült belőle, élőben se adták elő soha (bár ezt a stúdiófelvételt nézve talán még sor kerülhet rá).

Fools (1983): És igen, a DM csendes George Harrisonja és visszakövetelt mestere, Alan Wilder (a Fools szerzője) se maradhat ki - ha már ilyen méltatlanul sokkal gyengébb zenéket tettek az előtérbe akkoriban. Most ezt jóvátesszük.

Stripped (1986): A legjobb album (Black Celebration) legjobb száma. Minden fekete, sötét és füstös, a fiúk KGST-autókat törnek össze kalapáccsal - a klip láttán szüleink azonnal tudták, hogy gyermekük igazi gruftihoz illő módon hamarosan öngyilkosságot fog elkövetni (a tévében is volt erről egy műsor!). A Strippedet sajnos a Rammstein is a szájára vette időközben.

Here is the House (1986): Bár a feketébe öltözött depeses fiatalok már-már majdnem eldobták maguktól életüket, erre az albumra került szokatlanul vidám dal is (vö. Bonanza -"mondd, miért nem írsz soha vidám dalt?"). Szerelmes témájú Gore-szerzemény - de kivételes módon mégsem találok benne utalást arra, hogy mennyire szeretné, ha egy tűsarkúval pukkasztanák ki a heréit.

Kingdom (2006): Dave Gahan szólói közül szerintem a legjobb - bár labilis lelkületű, depresszív hajlamúaknak tényleg nem ajánlom hallgatásra.

Compulsion (1989): Martin írja az együttes legjobb számait, de a legszarabbakat valamiért ő szereti énekelni. Első szólóalbumán (Counterfeit EP) így mások dalait adja elő - a Compulsion egész életművében a kedvencem, és örömmel hallanám tőle élőben is. Lendület, vidám dúr hangzás, szintetizátorok.