Neeem, nem ikertestvérek...

Mi sem mutatja jobban, hogy öregszünk, mintsem a tény, hogy gyerekkori kedvenceink, akik vagy halhatatlannak, vagy örökké fiatalnak véltünk, szép lassan itt hagynak minket - némileg jobb esetben szépen lassan megöregszenek.
Hála Istennek, most nincs okunk szomorkodni, sőt! Két fantasztikus zenész, két elképesztő tudású énekes szinte napra pontosan most tölti a hatvanat. Kikről van szó? Nos, Mr. Robert Halford pont ma ünnepel, Mr. Glenn Hughes négy nappal ezelőtt tehette ugyanezt. Mivel mindkettőjüket a legnagyobbak között tartom számon, az a minimum, hogy röviden megemlékezzek róluk (ahogy anno Simi-ről is).

Sokszor mondjuk különféle zenészekre, hogy na, ő aztán így meg úgy, mekkora hatást gyakorolt zenészek generációra vagy egy műfaj alakulására. Időnként nem túlzunk, igazunk van, máskor túl könnyen osztogatjuk az ilyen rangos elismeréseket. Most nem tudom kikerülni ezt a klisét. Mondjátok már meg, kire lehetne bátrabban azt mondani, hogy ő a legnagyobb heavy-metal énekes, mint Halfordra?!  És hány rock énekest ismerünk, aki évtizedeken át  énekel rockot, bluest, soult és funky-t annyi lélekkel a hangjában, mint Hughes (vagy hogy basszusgitáros/vokalista létére leénekelte David Coverdale-t a Purple-ben…)? A saját műfajukban nem ismerek náluk nagyobbat, jelentősebbet.
Persze, lehetne rajtuk is élcelődni, hisz az öregség már nekik sem áll olyan jól, meg amúgy is, Halford-nak a roppant egyedi hangja mellett a torok technikája is komoly lehet, ráadásul robotszerű mozgásával, kopasz fejével a legcsúnyább rockerek között is példamutató.

Ráadásul rendre annyi fémet hord magán, mintha valami kurva erős mágnes lenne beleépítve. Glenn pedig, bár a hangja mindmáig káprázatos, és szinte mindenkivel játszott már a rock világában, aki számít (érdemes utánanézni, tényleg döbbenet, Gary Moore-tól kezdve Tony Iommi-n és Ritchie Kotzen-en át a sor egészen Chad Smith-ig terjed), az utóbbi években furcsa változáson megy keresztül. Az egy dolog, hogy anorexiás modelleket megszégyenítő módon lesoványodott, de a ruhatárát és frizuráját mintha Lakatos Márk alakítaná (ő is langyosodik?), plusz kicsit elveszett az ezotéria(?) ködös útvesztőiben is.
De ne bántsuk őket! Inkább adjunk hálát, hogy ennyi év után még itt vannak, dolgoznak, járják a világot, hogy minket, sokszor fanyalgó, elkényeztetett rajongókat szórakoztassanak. Mindezt egyetlen nagyon egyszerű okból:a ZENE az életük.

Lehetetlen vállalkozás lenne megpróbálni felölelni a munkásságukat, s mindenből megmutatni egy kicsit (főleg Hughes-tól, mert annyira szerteágazó, amit csinál), úgyhogy ezzel nem is próbálkozom meg. Ehelyett álljon itt egy dal a Priest-től abból az időből, amikor én beléjük szerettem, Hughes-tól meg egy aránylag friss, méregerős nóta.

Judas Priest - Diamond and Rust
Glenn Hughes - Soul Mover