Először láttam a Keep Floyding zenekart élőben (YouTube élmény ugye nem számít), és bár csökkentett felállásúnak hirdették magukat, a vokálosokon kívül teljes volt a csapat (két gitár, billentyű, basszus, dob, fény, füst). Ott voltak tehát a zenészek - de volt ott még valami: a zene. Erősen és pontosan, értő és gyakorlott kezekből szólalt meg. A Bárka kávézó intim, aprócska helyiségében előadott program nem volt meglepetés: a plakátok a Pompeii-film és az Animals lemez teljes előadását ígérték. 

Nagyon erőteljesen, kiegyensúlyozott hangzással indult a műsor, az Echoes lendületesen beinduló részét nagyon lehetett szeretni. Ezekkel a korai darabokkal nekem azért az volt a gondom, ami eredetiben is: inkább érdekes kísérleteknek találom, semmint kész kompozícióknak. A szerkezetük jellemzően azonos: az elején felvetett gondolat erősödik, majd a csúcspont után improvizatív és zajokat is használó betétekkel lassan elhal (így együtt szerintem már inkább gyengítik egymást). Erős és izgalmas (néha vicces) témák pedig, de egy ilyen tribute-esten is volnék bátor jobban belegyalogolni az „eredetibe”. Részint azért mert maga az ős-zenekar is szívesen csatangolt improvizációs réteken, részint azért mert izgalmas lehet ha a hallgató nem ugyanazt kapja, hanem egyfajta továbbgombolyítást, amiben érződik, hogy a mostani csapat is a magáévá tette, a maga képére alakította a zenét (megjegyzem: Roger Waters is alakított például a Set The Controls… világán kicsit (In The Flesh), mikor a középrészbe egy szaxofon és gitárszóló került „csupán”). És bátrabb lennék az egész műsorrész szerkesztésében is: izgalmas lenne, ha nem ennyire az eredetiség, inkább a dalok felébresztése lenne a cél. A hosszan elnyúló (általam korainak titulált) hangkísérleti szólók vágása-rövidítése-átértemezése, a dalokba való kicsit erősebb belenyúlás érzésem szerint frissítené, izgalmasabbá tehetné a műsort, a tiszteletlenség és meg-nem-értés veszélye nélkül (pl: Voivod: Astronomy Domine, ~1989), új értéket is adva egyúttal a tribute-koncertnek.

Az első rész „koraisága” még kontrasztosabban jött ki a második rész elindultával: az Animals mindhárom hosszú darabjának minden egyes hangja aprólékosan kidolgozott, és végletesen a helyén van – a közönség láthatóan jobban fel is éledt, végig együtt dobogott minden taktussal. Ott a Bárkában is helyén volt minden: az akusztikus gitár egyszerű, de kemény ritmusvilágára és agresszivitására bátran támaszkodhattak a gitár dallamai és a billentyű szólófelhői (Dogs). Láthatólag nem egy első próbálkozást láthattunk a zenekartól – remélhetőleg nem is az utolsót. Egy-két icipici szövegtévesztés volt (Pigs on the Wing), ezt is csak azért merem szóvá tenni, mert egy ilyen célzású estén a közönség nyilván úgy érkezik, hogy maga elé dudorássza a dalokat – így nyilván felkapja a szemét kicsit ha nem pont az szólal meg.

(2009-es felvétel)

Amúgy (ha szabad fantáziálni) szívesen látnám a Pink Floyd dalokat – a mondott koraiakat is és az Animals-t is – egy jóval agresszívebb, pimaszabb előadásban. Az a „rákfenéje” az olvasatomban a zenekarnak, hogy borzasztó szép, kifinomult zene, ami mögött érezhetően átsejlik bár, de talán háttérbe szorul néha a (számomra) Waters által képviselt düh és agresszivitás. Ez az amit az akkori koncertfelvételeken erősebben hallok ('75-'80), és ez az amit a dalok szerintem sokkal erősebben és karcosabban is elviselnének. Meg a változatosság miatt is: érdekes lenne akár néha szembesülni a Pink Floyd sötét oldalával, ami a sok valódi szépség mellett a zene és a szöveg feszültségeiben azért mélyen benne van. Talán sokan túlzásnak éreznék ha példaként a 83-as Bikinit hoznám fel a kiváló zenészeivel és Nagy Feró vezetésével – ezért nem is hozom, de azt fenntartom, hogy izgatna engem egy ilyen karcosabb, keményebb világ, bátrabb, pimaszabb előadással.

Lelkesedés és lelkesedés – az Animals után nem lehetett azért még hazamenni, az estétől a Shine On You Crazy Diamond szép hosszú (és bátrabban elkalandozó szólóval díszített!) változatával búcsúzott a zenekar. 

 Forrás: http://frankzappa.blog.hu/