Ha végiggondolom, mik a kedvenc zenéim, be kell látnom, a legnagyobb kedvenceimről egész egyszerűen életkoromból adódóan lekéstem. Értem ezalatt, hogy sosem juthatok el koncertjükre, általában nemcsak a zenekar feloszlása, hanem akár az énekes vagy más meghatározó tag halála miatt sem. A feloszlás még hagyján: előbb-utóbb jóformán minden zenekar újjáalakul (szerencsére a tárgyalt zenekar esetében sincs szó halálesetről).
Aztán van az a helyzet, amikor nem az életkor, hanem saját „hülyeségem” miatt késtem le egy zenekarról – vagy egyszerűen csak azért, mert nem jutott el hozzám időben a zenéjük. (Lekésés alatt azt értem, hogy mire eljut hozzám a zene, a zenekar már múlt idő – még szerencse, hogy a zene megmarad, arról nem „késhetek le”.)
Félig-meddig ez a helyzet jelen cikkem tárgyával is: igaz, hogy csak idén nyáron hallottam őket először, de róluk már idejekorán: 2002-ben, az első lemezük megjelenésekor. Sajnos akkor még csak odáig jutottam, hogy felfigyeltem a nevükre, meg tetszett a lemezborító is. Akkoriban én a Vinest tartottam a személyes új reménységemnek az Outtathaway című klipjük alapján, ők azonban beváltatlan ígéret maradtak számomra: öt lemezükből alig lehetne összehozni egy jót, ráadásul azóta rájöttem, ha Nirvanát akarok hallgatni, akkor továbbra is azt fogok, nincs szükség „újra”, pláne nem szimpla utánérzésre (azért azt el kell ismerni, hogy Vines-ék nyugisabb dalai közt van nem egy nagyon eltalált, pl. az Amnesia vagy az Autumn Shade II is igen jó).

A Musicról valami szilveszteri „év legjobb lemezei” összesítésben olvastam először, ahol színvonalban az akkor általam még szintén nem ismert Highly Evolved c. Vines-lemezhez hasonlították, mint annak egyetlen igazi vetélytársát a 2002-es debütáló albumok között. Szerintem mondjuk, bőven köröket ver ez a cím nélküli korong a Vines teljes életművére. Egyébként a cikkben "A Zene zenéjét" a Cultéhoz hasonlították, amit már akkor is nagyon szerettem, mégis – és most már nagy bánatomra – csak idén nyáron jutottam el odáig, hogy belehallgassak – pont egy, a feloszlásukkal foglalkozó cikk olvasása után, ami újra eszembe juttatta őket és azt, hogy erre a zenekarra én mindig is kíváncsi voltam.
Nem is beszélve arról, hogy az allmusic.com a Cult mellett még a Doorst, a Led Zeppelint és a Nirvanát is a hatásaik közt említi, amik szintén nagy kedvencek nálam. (Blur-t, Verve-t, meg Oasis-t is emlegetnek, na, én szerencsére egy dekát se hallok ki belőlük ezen az albumon, az ezt követő kettőn már inkább.) Nagyon tetszik a nevük: pofonegyszerű, de kézenfekvő (és teljesen semmitmondó is: az égvilágon semmire se lehet következtetni belőle a zenekar stílusát illetően) és csoda, hogy még senkinek se jutott eszébe zenekarnévként használni a zene szót csak így, önmagában – pedig hát egy zenekar esetében egyedül a zene, ami igazán számít. Ha mégis felmerült másban ez a névválasztás, tán túl arrogánsnak tűnt – vagy túl nagy felelősségnek: ilyen névhez aztán tényleg nagyon oda kell pakolni a zenét, mert elég nagy égés volna Music néven valami bazári cuccal kiállni. Ilyesmiről itt szerencsére szó sincs: nyáron egyszer hallgattam meg, mert az énekes hangja túl nyávogós volt nekem, most, többszöri hallgatás után viszont megvett kilóra és más se szól napok óta jóformán.

Egyszerű a képlet: titokzatos névhez titokzatos borító, a dolog nem a külcsínben bonyolódik: a lemezen tíz dal, a legrövidebb közel öt perc, a leghosszabb hat és fél. Az első, The Dance című szám címe becsapós a zene jellegét illetően (Rolling Stones-dal is volt hasonló címmel), ahogy az utolsó előtti, Disco című is az (hisz még a Tankcsapda se tuctuckodott ilyen című dalában), igaz, itt-ott a lemezen felütik a fejüket diszkós hatások, de egyrészt ízléssel, másrészt soha nem hangsúlyosan: mindig a dob vagy a basszus hangzásában jelennek csak meg, nagy ritkán valami szolid effektben, de a jó vastag gitárok simán feledtetik ezt. Feltéve, hogy feledtetni kell, hiszen azért 2002-ben ennyi modern íz már bőven belefért egy rocklemez keretei közé.
A dalok annak ellenére slágeresek, hogy a legritkább esetben követik a hagyományos dalformát, sőt talán szinte soha. Itt egy dal indítása nem garantál semmit: a Turn Out The Light amilyen lassan kezdődik, pont annyira felpörög a végére. A szám első része egyébként Mother Love Bone-nak is elmenne, elsősorban az ének miatt: bár az énekes Robert Harveyt Perry Farrell-hez és Robert Planthez hasonlítják a kritikák, nekem elsősorban a MLB Andy Wood-ja ugrik be róla általában is, de ebben a dalban végképp (érdekes, hogy a The Truth Is No Words kezdésében meg pont a Vines-os Craig Nichollsra emlékeztet a hangja).

Az album dalaira jellemző, hogy csak papíron tűnnek hosszúnak, mert egy percig sem unalmasak. A zenét már elsőre is bekajáltam, Robert hangját szokni kellett, de csak azért, mert általában a mélyebb hangfekvést szeretem (a kevés kivételek az említett példák, mínusz Farrell), végül arra jutottam, ha a Zeppnél nem zavart, sőt meg is szerettem, akkor miért ne menne itt is? Ment, egyrészt, mert minden nyávogás ellenére általában baromi fogós és jó, amit énekel (vagy kiabál) a srác, másrészt meg mert a zene tényleg annyira zseniális (köszönhetően Harvey gitározásán kívül még a gitáros Adam Nutter-nek, a basszer Stuart Coleman-nek és a dobos Phil Jordan-nek - csak, hogy róluk is essék végre szó).
A Disco című dal egyes részeiről nekem az Earth is beugrott (igaz, a 2008-as lemezük, ami ugye pont nem lehetett hatással erre az albumra), szóval elég széles a merítés, de a sok különféle hatás olyannyira összeáll koherens egésszé, hogy csak alig-alig érződik ki a zenéből. Ha mégis, akkor sokkal inkább hangulati szinten, mintsem dallamokban. Igazi egyben hallgatós lemez ez: nem megszokásból kell egyben hallgatni, hanem, mert tényleg úgy működik legjobban – na, nem mintha nem volnának magukban is zseniálisak ezek a dalok. Elcsépelt, de igaz: ez a lemez olyan, mint egy utazás, a zene itt tényleg sodor magával, sokszor igazi „kalandozásra” indulnak a hangszerek: nem is annyira zenei értelemben (hiszen sima gitár-basszus-dob, meg néha némi effekt szól csak), mint inkább dallamilag: még ha néha nem is túl biztatóan indul egy-egy dal, mindből valami csoda kerekedik ki előbb-utóbb, valamilyen dzsemmelés formájában csak úgy szórják a jobbnál jobb dallamokat, amik néha egynél többször nem is hangzanak el és pont a legjobbkor váltakoznak az elszállós és a zúzós részek.

A lemezborító olyan, mint valami hatvanas évekbeli rocklemezé és a zenekar attitűdje is hasonló – de a modern rockhangzás és az itt-ott felbukkanó diszkós hatások miatt semmiképp sem kelt retrós hangulatot –, viszont azt el tudom képzelni, hogy pár évtized múlva majd az elfeledett klasszikusok közé fogják sorolni – feltéve, hogy eljut azokhoz, akik akkor ilyen listákat állítanak majd össze. Ez is egy ilyen, (tán elvetélt?) kísérlet: felhívni a figyelmet valami nagyon jóra, ami máshogy nem juthat el az emberekhez, – legalábbis azokhoz, akik még nem ismerik –, hiszen a zenekar idén nyáron feloszlott és, bár bizonyos szinten sikeres volt, nálunk jóformán nem is hallottak róla, aki mégis, ma talán már nem is emlékszik rá. (Ugyanez mondható el a Vinesról is azzal a különbséggel, hogy nekik leadta klipjüket magyar adó.)
Nincs mit tenni, van zene, ami csak akkor jut el az emberhez, ha „utána megy”, mert hiába is várná, hogy rádióban vagy tévében találkozzon vele. Ezért telhet el akár kilenc év is, mire úgymond „rátalál” valakire egy zene. (Filmekkel sokszor dettó ugyanígy van, csak helyettesítsük be a rádió helyére a mozit.) Sajnálom, hogy csak most fedeztem fel őket magamnak: a relatív sikertelenség (igazán divatosak sosem voltak) miatt kétséges, hogy valaha újjáalakulnának (addigra még a mostani közönségük is szétszéled), az meg végképp, hogy nálunk is koncerteznének akkor (ugyan kinek?).

A két másik lemezükről nem mondanék semmit: nagyon másnak tűnnek, mint ez, két-két hallgatás után mondjuk nem is ítélkeznék (de sajnos ezt a „szétdzsemmeljük a dalokat”-dolgot azokon már nem lépték meg, pedig nagyon jól ment nekik). Egyelőre nem tudok elmélyülni bennük, mert leragadtam ennél az albumnál. Nagy szavak, de az egyik legjobb lemez, amit valaha hallottam.
A rajta hallható zene mellett attól is megpadlóztam, amikor megtudtam: alig 19 évesen hozták össze ezt a srácok! Így már aztán végképp maximális tisztelet.
Azért nem tértem ki jobban semelyik dalra sem és nem is linkelném be külön egyiket sem, mert egyrészt, mint írtam, egyben igazán ütős az album, másrészt meg, mert nem szeretném, ha valakit egy esetleg pont nem tetsző dal ijesztene el tőle – hiszen attól, hogy nekem mind bejött elsőre, másnak még nem biztos. Úgyhogy tényleg azt javaslom, aki érdeklődését sikerült felkeltenem, szedje le valahonnan, hallgassa végig és maga döntse el, mi tetszik róla. Megéri, és azért én úgy gondolom, ha egy dal tetszik, a többi is fog, mert hiába változatos zenéjében a lemez, hangzásban és hangulatban viszont elég homogén – ami nem feltétlenül baj, hiszen így lehet igazán egyedi karaktere egy albumnak, ezáltal válhat valóban egységessé és „egybenhallgatóssá” – szóval a homogén jelző ezúttal semmiképp sem negatív értelmű.

Rákerestem, milyen visszhangja volt a honi elektronikus médiában (azaz esetünkben a neten) ennek a lemeznek, de egy árva kritikán és egy blogbejegyzésen kívül jóformán semmilyen nyomát se találtam (max. online boltok kínálatában magát a CD-t) – igaz, mindkettő nagyon pozitív volt. Most ez a szám nőtt eggyel.

Ha tetszett a cikk, csatlakozz a B-oldal Facebook csoporthoz!