Az év végi koncertkínálat vezető eleme – a Zech Marquise bulin kívül – a The Memorials fellépése volt, azaz lett volna számomra. Egy céges vacsora közbeszólt, így nem láthattam Thomas Pridgen-t és bandáját. Bár a koncert kevés érdeklődőt vonzott, a B-oldal blogot Rálf atya képviselte. Mikor rákérdeztem, milyen volt, az alábbi mondatokat öntötte rám.

Az előzenekar a The Red Paintings volt. Hát, nem is tudom mit mondjak. A dobost nem láttam, a basszusgitáros egy voodoo pap és egy görögkeleti pópa keverékének volt öltözve, de inkább az utóbbi. A 2 vonós(!) csaj gésának öltözött. Az énekes-gitáros srác meg valami nagyon furcsa metroszexuális akárkinek. Fején usanka, egy nagyon fura kabát vagy valami ilyesmi, nagy szoknyaszerű installáció, a hátán meg egy R2D2 alakú hátizsák. Placebo-Nirvana-szerű valamit nyomtak, csak lágy verzióban. Jófejnek tűnt a gyerek, de nem értettem sem a mondanivalót, sem a koncepciót. Merthogy a koncert közben a színpad jobb szélén állt egy csak bugyit viselő csaj, aki végig csak egy helyben állt. A 2. számnál megjelent egy fekete ruhás, fémszínű maszkot viselő csaj, aki miután riogatta az embereket, nekikezdett kifesteni a meztelen csajt piros és fekete, meg ezüst festékekkel. És itt még nincs vége, mert a koncert / performansz része volt még, hogy egy harmadik csaj közben egy nagy flipchartra festett egy képet. Nos, akkor már ilyet is láttam, nem fognak hiányozni.

A festős hülyegyerekek koncertje alatt odamentem a merch pulthoz, ahol épp ott állt Thomas Pridgen, aki ugye feldobolt két Mars Volta lemezt is és ez már sokaknak több, mint amit egy aranyhaltól kívánhatnának. Na, ahogy meglátott, felkiáltott és megölelt. Mondom, köszi, de mióta vagyunk ilyen jóban? Kiderült, egy ugyanolyan Zechs Marquise póló volt rajtam, mint rajta. Ha már így összefutottunk és jóba lettünk, megdicsértem a The Bedlam in Goliath lemezen nyújtott teljesítményét, a játékstílusát és azzal a lélegzettel dedikáltattam vele a szóban forgó lemezt. Kézfogás és ment melegíteni a koncertre.

A koncert 10 / erős 8-as volt nekem. Egy pont levonást az Akvárium klubnak köszönhetnek, ami számomra egy elfogadhatatlan koncerthelyszín. Nem éreztem jól magam és ezt nem csak az erős családias jellegű nézőszámnak köszönhetem. Szinte szó szerint körülálltuk a színpadot. A szakmát Delov Jávor és Szendőfi Péter képviselte.  Szóval az egyik mínusz pont megvan, a másikat maga a zenekar dobta el. Az első pár percben nagyon csóváltam a fejem, olyan semmilyen rocktémákat kezdtek el haknizni. Mondom, ha ez így megy tovább, megint csak sörözni jöttem. Nem olyan természetesen és megállíthatatlanul jött belőlük a zene, mint ahogy azt például a Zech Marquise koncerten átéltük. Aztán amikor jött az első elszállós rész, beütött a cucc. Na, onnan már ráfagyott a vigyor az arcomra, fasza volt a buli. Végig azt éreztem egy picit, hogy fáradtak, régóta turnén vannak és kicsit rutinból nyomják, nem volt meg az a koncentrálós, megőrülős alázat, ami a Zechs-ben. A koncertről még annyit, hogy mindenkinek megvolt a szóló része, Thomas irányított, ő nyilván elég nagyot görgetett. A basszeros is nagyon érdekeset futkározott a gitár nyakán, a csaj is nagyot énekelt, a szintis gyerek nem csinált semmit, a redneck gitáros csávó meg inkább bemutatta, hogy mit tanult az évek alatt, minthogy valami feelinges dolgot csinált volna. A nyáron megjelent The Memorials lemezt sokszor meghallgattam és bizony nekem az év lemezei között van. Nagyon feelinges, fasza, egy tökéletesen kerek rocklemez. A lemez, amire nem azt mondod, hogy bejön, vagy hogy tetszik, hanem, hogy szereted.  

 Csak jobb lehetett, mint a céges kajálás...