„A huszadik század zenéje a blueson alapszik. Blues nélkül nem létezne sem a jazz, sem a modern zene. Minden egyes popdalban – bármilyen vacak vagy unalmas is legyen – valahol ott van a blues; igaz ezt a szerzők a legtöbb esetben nem tudják, sőt mindent megtesznek azért, hogy kimossák belőle.” írja Keith Richards, a Muddy Waters című könyv előszavában.

Úgy lehet, van benne valami, még ha egy kicsit túlzónak is látszik első olvasatra. Mindenesetre szó nélkül nem mehetünk el a műfaj mellett. Mert sokan nem tudják, de a blues nem az, amikor valaki nyújtott ritmust játszik hosszú, unalmas perceken keresztül. Az elkövetkező hetekben három epizódban a műfaj alakulását próbáljuk nagy vonalakban áttekinteni itt a B-oldal-on. Előre szólok, a cikkek tartalma "mainstream lesz", a kíváncsiak keresgélhetnek tovább, nem nagyítóval kell kutatni a műfaj értékes terméseit.

Nem célom kitérni a spirituálékra, az Afrikából hozott törzsi énekekre, a munkadalokra és a különböző szociális, illetve kulturális viszonyokra, amik előzményei voltak a műfaj kialakulását. Zenetörténeti órát sem tisztem tartani. Ha valaki mégis érdeklődő, ajánlhatom Leroi Jones: A blues népe, néger zene a fehér Amerikában, vagy Paul Oliver: A blues története című könyvét, melyek magyarul is elérhetők.

Szóval kezdjük azzal, amit Mississippi bluesnak, avagy Delta bluesnak ismerhetünk. Az 1900-as évek elején járunk, a banjot és a hegedűt már fölváltotta az akusztikus gitár, mint kísérő hangszer. A déli államokban felszabadult négerek művelték a földet, ahol születtek, általában ott is haltak meg (néhány kivételtől eltekintve), és ennek megfelelő témákról is szóltak a dalok, valamint nem is ismerte még nagyon senki más ezt a zenét, csak ők. Megpróbáltam úgy válogatni a dalokat, hogy ne nagyon legyen népzenegyűjtős utánérzetünk, de tulajdonképpen népzenéről van beszélünk. A beszúrt dalok születésének ideje, kiadása ne tévesszen meg senkit, nem akartam sercegő-sistergő felvételekkel telepakolni az írást, ha élvezhető minőségű felvételek is vannak a műfajban. (Valljuk be, a hazai népzenét is jobb néha mondjuk a Muzsikástól hallgatni, mint a régi gyűjtéseket, noha kétségtelenül a gyűjtéseknek is megvan a maguk hangulata). .

A műfajnak több előadója, hogy úgymondjam körbeért pályafutása során. John Lee Hooker a gyári munkásból felnőtt fejjel vált előadóvá, a boogie után idős napjaira újra elővette a Delta-témákat (még rögzített dalokat Santanaval is). És milyen jól tette!

Robert Johnson gyakorolta talán a legnagyobb hatást a műfaj követőire, hallgatóira, hiszen Eric Clapton-on keresztül a Rolling Stones tagjain át sokan hivatkoznak rá. Johnson egész életét átutazta, volt pár gyereke itt-ott, és készített néhány felvételt is, melyek nagy része sajnos nem maradt fönn... A non-urban, mondhatni countryside legenda szerint eladta a lelkét az ördögnek, azért tudott ilyen jól játtszani. De hogy jön ide Clapton? Ott van ugye a Me and Mr. Johnson című albuma, melynek címe magáért beszél. Clapton állítja, hogy egy élet kell ahhoz, hogy valaki úgy játtszon Robert Johnson-t, mint Robert Johnson. Én elhiszem neki. Ugyanakkor meg melyik fehér csákesz tudja má úgy tolni a bluest, mint Clapton?

Utolsó előadónak Muddy Waters-t választottam, noha ő nem a legtipikusabb Delta blues zenész. Azonban róla mondták mindig, hogy a Chicago bluest játszó énekesek, gitárosok közt ő volt az, akiek a zenéjében mindig erősen ott voltak a Delta blues gyökerek. Természetesen földműves családból származott, 8-10 éves gyerekként már dolgoznia kellet, így nem volt alkalma igazán tanulni, csak 3 évet járt iskolába. Első felvételét egy zenét gyűjtő néprajzkutató készítette el, akiről először azt hitte, hogy finánc, és hogy le akarja sittelni illegális szeszfőzésért, merthogy ez volt Muddynak a mellékes keresete a földművelés mellett. Aztán felnőtt fejjel felköltözött Chicagoba. De erről legközelebb...

Zárom is soraimat, ha valaki szereti a régi felvételeket, a fent említett előadók mellett, figyelmébe ajánlom például Big Bill Broonzy-t, vagy Tommy Johnson-t. Következő etapra való ráhangolódásul, pedig itt egy film, a Cadillac Records. Eléggé amerikai alkotás, nem egy dokumentum filmre kell számítani, ennek ellenére a hangulatot teljesen jól megteremti. Ne csodálkozzon senki, ha bluest akar hallgatni a film után!

N.Z.