...ha jól belegondolok, van itt egy mű, amiről mindjárt két külön cikket is kellene írni...

Az egyiket azoknak, akik még nem látták Richard Linklater „Mielőtt felkel a nap” című 1995-ös filmjét. Nekik azt mesélném: soha nem láttam még olyan filmet, amely jobban, reálisabban, átélhetőbben, giccs- és nyálmentesebben tudta volna ábrázolni  az életünk egyik legmisztikusabb pillanatát - amikor egymásba szeretünk, belezuhanunk egy nem várt szerelembe.
Az Ethan Hawke és Julie Delpy főszereplésével készült film nélkülöz szinte minden eszközt, ami egy filmet izgalmassá, érdekessé tesz. Nincsenek benne váratlan fordulatok, feszültséggel teli jelenetek. Sőt – sokszor hosszú perceken át csak két embert látunk, aki sétálgat és beszélget. Jesse, az amerikai turista - miután Budapest felől ugyanazon a vonaton utaznak Bécs felé – rábeszéli Céline-t, a francia diáklányt, hogy szálljon le ő is a vonatról Bécsben, és töltse vele az éjszakát, mely repülőgépe hazaindulásáig még hátravan. A film ennek a bécsi éjszakának, egyetlen közös éjszakájuknak a története, céltalan kószálásukat és ismerkedésüket nézzük másfél órán át, hallgatjuk gondolataikat a felnőtté válás nehézségeiről – a többi szereplő pedig szinte még csak nem is statiszta, hanem díszlet kettőjük körül.

Én a főszereplőkkel nagyjából egy idős vagyok, a film bemutatása idején pont ugyanabban az életkorban voltam, mint ők: huszas éveim elején, hozzájuk hasonló élethelyzetben, útkeresésben. Ennyi év távlatából is emlékszem: döbbenetes és felkavaró élmény volt, mintha a saját érzéseimet és gondolataimat látnám viszont a vásznon – de ne valamiféle drámai megdöbbenést és felkavarást képzeljünk el, hanem felpezsdítőt, jókedvűt.
Aki tehát még nem látta a Mielőtt felkel a nap-ot, az csak ennyit olvashatna róla – remélhetőleg rohanna megnézni.

És utána – csakis utána – árulnám el neki, hogy a történetnek van folytatása is, sőt: most már két további film is elkészült ugyanezzel a koncepcióval, ugyanebben a stílusban, ráadásul a két főszereplő a második és harmadik részben már forgatókönyvíróként is közreműködött. Tudni, hogy van folytatás – ez jókora spoiler a csak az első részt ismerőknek, hiszen az a film úgy ért véget, hogy TALÁN lesz folytatás. Jesse és Céline adott egy esélyt, hogy történetük fél év elteltével folytatódhasson, de nem tudtuk meg, hogy élnek-e majd ezzel az eséllyel.
Az alkotók kilenc év elteltével készítették el a második részt. Harmincas éveink közepén jártunk (Ethan Hawke, Julie Delpy és én is), amikor a „Mielőtt lemegy a nap” megismételte a varázslatot: eszköztelenül, pusztán a két főszereplő alakításának és a jól megírt (talán kicsit túlírt) párbeszédeknek az erejével megmutatta, milyen terhek rakódnak a vállunkra, mire végleg felnövünk – mire begyűjtünk pár szép élményt és sok csalódást, mire megtaláljuk a pályánkat, de elveszítjük illúzióink jó részét.
Jesse ekkor már nős, kisfia négy éves. Elismert amerikai íróként érkezik Párizsba, hogy új könyvét reklámozza – egy regényt, mely a kilenc évvel azelőtti bécsi éjszakáról szól. A regényt azért írta, hogy segítségével megtalálja Céline-t, aki nem jött el a megbeszélt találkozóra Bécsbe fél év után – és akit azóta sem tudott kiverni a fejéből. Rosszul működő házasságából menekülne az emlékeiben élő francia nőhöz – Céline pedig tényleg besétál a dedikálásra. Így van pár órájuk Jesse repülőjének indulásáig – és ebben a pár órában kell kideríteniük, hogy tudnak-e, akarnak-e még mit kezdeni egymással.
Linklater gátlástalanul megismételte az első részben bevált trükköt: hogy egyetlen hosszú párbeszédre építette fel a filmet, hogy újabb másfél órán át rójuk az – ezúttal párizsi – utcákat velük (a leghosszabb, vágás nélküli felvételrész 11 perces!). Hogy nem tudjuk, a film utolsó percéig sem, hogy együtt maradnak-e.

A következő, harmadik rész, „Mielőtt éjfélt üt az óra” címmel - melyet most vetítenek a magyar mozik – eszembe juttatott egy régi beszélgetést romantikus lelkületű barátnőmmel. Azt mondta egyszer nekem: utálja a Rómeó és Júliát, mert nem bírja elviselni, hogy a szerelmesek meghalnak a végén. Mire én csak annyit feleltem (egy nagy szakítás utáni cinikus hangulatomban): „Képzeld, mi lenne velük, ha életben maradnak, és együtt élik le az életüket…”. Az együtt leélt hétköznapok ugyanis lemossák a legszebb szerelemről is a romantikus mázat, hétköznapi problémákkal terhelik. Erről a terhelt helyzetről mond nekünk fontos dolgokat a „Mielőtt éjfélt üt az óra”.
Jesse és Céline már nem pályakeresők és párt keresők, hanem két kislány szülei, negyvenes éveikre révbe érkezett, sikeres, de kellően megkeseredett emberek. Akik – csakúgy, mint az első és a második filmben, megint, mégiscsak keresnek valamit: a visszautat egymáshoz. A hétköznapi problémák pont ugyanannyira eltávolították őket, mint a földrajzi távolság.

Elindul hát, ezúttal egy görög nyaralás díszletei között a hosszú beszélgetés köztük. Mi pedig végigkísérjük játszmáikat, és mindannyian mást látunk bele a helyzetükbe – mindenki a saját életének problémáit látja visszatükröződni mondataikban, gesztusaikban. Nem finomkodnak most már, fölösleges is lenne: ennyi együtt töltött év után mindketten jól ismerik a másik gyenge pontjait.
Sajnálom, hogy Linklater nem merte egy az egyben megvalósítani harmadszor is a zárt, csak kettejükre koncentráló szerkezetet. Háromnegyed óra úgy telik el a filmből, hogy új, külső szereplőket ismerünk meg: Jesse amerikai kiskamasz fiát, akitől el kellett válnia, amikor Céline-nel Európába költözött. Végighallgatunk egy hosszabb beszélgetést barátaik körében – házasságról, párkapcsolatokról, különféle életkorú párokról folyik a szó. Ez azonban mind sokkal gyengébb hatású, mint a film második fele – amikor visszatér a lecsupaszított helyzet: ketten, szemtől szemben.

Az első film felpezsdítette a lelkünket, a második gondterhelt ráncot rajzolt a homlokunkra – a harmadik igazi gyomros…és a trilógia így lesz teljes. A mozitörténetben tudtommal példa néküli, hogy két karaktert ennyire egységes koncepcióban követünk végig húsz éven át, választ keresve arra a kérdésre, hogy van-e egyáltalán fejlődés az életünkben, vagy (mint ahogyan többször el is hangzik) mind ugyanolyanok maradunk, legfőbb jellemvonásainkat és gondolkodásmódunkat minden élethelyzetben megőrizzük, akármennyit öregszünk és tapasztalunk is.

Egyet kell értenem azzal a barátommal, aki a harmadik film megnézése után várni kezdte az újabb folytatást: tényleg jó lenne a „Before…”-filmek után egy újabb trilógia, hogy megtudjuk, mi lesz „After…”. Persze, a saját életünk alakulása úgyis megmutatja majd.