De régóta vártuk ezt a koncertet és de nagyon. Az új lemez megosztotta a régi rajongókat, de ettől függetlenül a Chili egy élő legenda, sokaknak szinte vallás, pár embernek életmód. Egyezzünk meg abban, hogy zenei síkon mindenképpen egy intézmény, ezt hivatalossá is fogják tenni amikor bekerül a banda a Rock n Roll Hall of Fame-be. Nem vitás, ott a helyük.
Nekünk meg a koncerten volt a helyünk, hisz nem sűrűn járnak a környéken, az elmúlt 4 évben semelyik földrészt nem kényeztették. A Josh-os felállás koncertfelvételeit szomjaztuk, minden infó és fotó csak izgatta a bennünk lakozó funky monk-ot. A B-oldal mélységi felderítője Stockholmban kémlelte ki a zenekar 2011-es energiaszintjét és az ügynökünk leadott jelentése alapján parádés estét vizionáltunk.
Leszögezem az elején: a koncert nagyon jó volt, mindenképpen érdemes volt megnézni, a jövőben is a koncert kívánságlistám élmezőnyében lesznek Flea-ék, kellemes élményekkel távoztam. De. Úgy mentem oda, hogy benne volt a pakliban a megőrülés, észvesztés. Ez elmaradt. Hozták a kötelezőt, felsőfokon szórakoztattak, eljátszották a kurvajó dalaikat, egyszerűen megmutatták magukat, hogy itt vagyunk ám 2011-ben is! Viszont nekem nem volt lúdbőr, nem lett könnyes a szemem, a Red Hot nem harapta ki a Stadthalle tetejét. Pedig erre megvolt az esély.
Ez a szerelem szép lassan átváltozott szeretetté, ami lényegében ugyanaz, csak konstansabb érzelmi szinttel, nincsenek kilengések, ezzel együtt az élmény fogalma is megváltozott. Ha nincsenek jelen az életünkben, hiányoznak, keressük a társaságukat, jó velük, de az első együttlét izgalma már a múlté. Már nem dobban akkorát a szívünk egy csóknál.
Csúcspontok persze voltak: Flea végig (szerintem és mások szerint is most ő viszi a zenekart), zseniális kezdőszám a Monarchy of Roses, bitang nagyot szakított a Higher Ground, a By the Way, a Can't Stop. A Californication szerintem teljesen felesleges volt, jó lett volna helyette valami más, erre a sorsra ítéltem volna a Meet Me at the Corner-t is, Anthony szerintem hibázott, hogy ezt a dalt a ráadásba rakta. A Chad-Mauro szóló sem úgy sült el, ahogy szerették volna, Josh ment menteni. Frusciante-val azért ezekben 10 pont alá nem mentek...
És volt pár dolog, ami nem emelte az élményt: Anthony mintha kereste volna a hangját az első harmadban, aztán a Hard to Concentrate-re már a helyén volt. Rajta éreztem (egyedül a bandában), hogy ő ma este dolgozik. A basszusgitár sokszor nem szólt "élesen", egy nagy basszusmassza pattogott ide-oda. A hangzás eleve nem volt végig tökéletes. A gitár hangosítása meg sajnos a lemezhez volt hasonló, mintha a sarokba lett volna keverve az erősítő, egy dobozzal letakarva.
Josh-ra kitérnék kicsit. John érzelmesen, feelingesen játszott, ő pedig "csak" a hímzés a Chili nagykabátján, nem a suba. De teljesen lelkes és lelkesítő a srác, nagyon jól tolta. Jó választás volt. Összességében hozták azt, amit elvártam, de egy régi kapcsolatban is jól esik meglepetést kapni a másiktól. Így elégedetten, de nem vérben forgó szemekkel jöttem ki a bécsi éjszakába.
Félreértés ne essék, ez nekem elég volt, de kezeljük helyén a dolgokat.
A koncertről képek, videók, stb pedig a legmértékadóbb hazai RHCP oldalon, a Funkyforum-on lesznek, ez is onnan van, tessék rendszeresen látogatni.