A dán filmek nagy rajongójaként a Pusher-trilógia számomra nem szorgalmi, hanem kötelező házifeladat volt. Eleve dán maffiafilm? Első hallásra fura, de tényleg van ilyen. Egy dolog biztos: ha megnézed ezt a három filmet, nem kezdesz el olcsó repülőjegyek után kutatni Koppenhágába...

A hangulat itt egy kicsit más, mint a dogma-filmek, vagy a kiváló dán rendezőnő, Susanne Bier filmjeiben (kötelező tananyag: Esküvő után, Testvéred feleségét, vagy az épp mozikban lévő Egy jobb világ). E filmekben nem egy családi tragédia középpontban, hanem a drog és a dán alvilág. Eleve, mikor az IKEA bútorok között ingben reggeliző, kimért skandináv urakat, a makulátlan 40-es szőke hölgyeket és tökéletes családjukat nézzük, nem is gondolnánk, hogy a világ ezen részén is van alvilág. Míg Susanne Bier filmjei bemutatják, mennyire nem tökéletes ez a társadalom, addig Nicolas Winding Refn trilógiája rámutat, az alvilág és a drog hatalma még Dániában is tényező.

Az első rész 1996-ban született, így kár is lenne tagadni a Tarantino-hatásokat. Ennek ellenére a trilógia akár lehetne Guy Ritchie alkotása is, így szinte csak az érzelmek kifejezésére alkalmatlan, unalmas dán nyelv emlékeztetett rá, kurvára Dániában vagyunk. (Emlékezzünk csak vissza: a Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső 1998-as...) Ennek ellenére nincs itt semmi gengszterromantika, nincs kikacsintó humor, nincs érzelgősség, a szereplők pedig egytől-egyik romlottak és ellenszenvesek, a kézikamerás felvételek pedig csak ráerősítenek az általuk elkövetett erőszakra. A film nagyságát az adja, hogy az alvilág szereplőit mindenféle cicoma nélkül mutatja be, mindhárom részben csak pár napra fókuszálva. Ezek az alvilági arcok azonban nem úgy csillognak, mint Robert de Niro a Casinoban...

A három rész egymáshoz szorosan nem kapcsolódik, csak a hasonló képi világ és 1-2 szereplő feltűnése jelent kapcsolódási pontot a dán maffiatrilógia egyes részei között. Az első rész (1996) főszereplője Frank, a piti drogdíler, a kemény csávó, akinek a maffia hierarchiája bebizonyítja, nála is vannak keményebbek, akiknek nem ildomos tartozni.

A második rész (2004) központi figurája a börtönből szabaduló Tonny (a zseniális Mads Mikkelsen alakítja), aki legalább annyira harcol, hogy kikerüljön ebből a világból, mint amennyire maffiavezér apja büszkeségét szeretné kivívni. (Nyilván nem az egyetemi matek vizsga eredményével...)

A harmadik rész (2005) Milo, a szerb maffiavezér nagy napját mutatja be, melynek reggelén még lánya születésnapjára készül. Talán ez a rész a "legdánosabb", a film pedig megmutatja, a vén gengszter hiába akarja ezt a napot ünnepként megélni, életében nincs átmenet: ezen a napon is csak az alvilágban és az erőszakban süllyed el.

A trilógia nézése során sokszor éreztem azt, hogy "eddig és ne tovább" és nem feltétlenül az erőszak miatt, hanem a szereplők ("barátok") közötti beszélgetések egyszerűsége miatt. A film annyira hiteles, hogy már fáj, hiszen borzalmasan naturálisan mutatja meg, mennyire értéktelenek az emberi kapcsolatok, ha az érdekek úgy kívánják. Olyan világ ez, ahol a gengszter egyik pillanatban még azon bensőséges álmát meséli el neked, melyet senki másnak, ellenben ha másnap nem fizetsz neki pontosan, a térdkalácsod bánhatja...

Sajnálatosan a Pusher-trilógia nagy publicitást nem kapott hazánkban, így kötelességemnek érzem, hogy eme írással kijelentsem, e trilógiának a legnagyobb alvilági történetek között van a helye.