A 3 napos hétvége után a kedd reggeli munkakezdéshez ajánlom az alább hihetetlen nagy blődlit, mely a 28 nappal később és a 28 héttel később című (emlékeim szerint nem túl emlékezetes) horrorfilmek mintjára készült. Epikus baromság!

Miután a Filmvilág blog már kielemezte az alábbi reklámot, én csak újabb kalapot emelek és ráerősítek az információra, miszerint a kisfilmet Alejandro González Iñarritu (többek között: Korcs szerelmek, 21 gramm, Bábel) rendezte. Nézd és terjeszd!

Mindannyian ismerünk olyan együtteseket, amelyek a semmiből törnek elő, csinálnak egy hatalmas slágerekkel teli lemezt, majd néhány év tökölés után elkészítenek egy amolyan tipikus "második", egy tutira menő albumot, amely úgy hangzik, mintha az első lemezzel egy időben készítették volna el, akár kiadhatták volna azzal együtt is, csak éppen a nagy durranások hiányoznak róla. Ezzel nagyjából el is mondtam mindent a Röyksopp "The Undestanding" című lemezéről.

A norvég nyelven pöfeteggombát jelentő Röyksopp formáció 2001-ben robbant be olyan hatalmas slágerekkel, mint a Jean Michel Jarre utánérzésű Eple, az energikus Poor Leno, vagy a bájos Remind Me. A Torbjorn Brundtland és Svein Berge által fémjelzett duó számára a 2001-2002-es évad igazi diadalmenet lett: elő-zenekarok voltak Moby 18 címet viselő turnéján, az animációs Poor Leno-ért megkapták a legjobb videoklip díját az MTV Music Awardson, és a nagylemezük is sikeres lett. A Melody A.M. címet viselő korong azonban inkább csak megágyazott a mega-slágereknek, több közepes alkotás mellett főleg a három legsikeresebb kislemez "húzta" az albumot. Azért tegyük hozzá, hogy Angliában platinalemez lett a dologból, valamint a franciák kultikus popmagazinja, a Les Inrockuptibles a 2001es év legjobb lemezének választotta a Melody A.M.-et, olyan előadókat sorolva a norvég duó mögé, mint az Avalanches, Björk, Missy Elliot, New Order, Radiohead, Air, Gorillaz, Tricky, Macy Gray, Basement Jaxx, vagy éppen a Daft Punk.

Párdonbocsánat, bár már egyáltalán nem aktuális - hiszen a koncert május 12-én volt - de azért emlékezzünk meg arról, hogy a Kosheen a ZP-ben is járt.

A Metallica koncert előtt 2 nappal gondoltam is egy merészet és kizarándokoltam a Zöld Pardonba. Ha nagyon diplomatikus akarok lenni, akkor azt mondom: nem voltam elégedett a szolgáltatással. Menjünk bele a részleteibe?

• A beengedés továbbra is botrányos.
• A sörért való imádkozásba a pultnál bele lehet őszülni.
• Mivel 400 Ft-ért miért is ne nézzük meg a Kosheen-t (vagy bárkit...), így mindenki sétál. Egy Suicide alatt azért zavaró :))
• A koncert halk volt, még általános iskolában is hangosabban hallgattuk a zenét éjjel a faházakban. (Tudom-tudom, az engedélyek, de akkor is...)
• A koncert rövid volt, még általános iskolában is tovább hallgattuk a zenét éjjel a faházakban. (Tudom-tudom, az engedélyek, de akkor is...)

Talán ezek egyikéről sem tehetett a Kosheen. Ők próbálkoztak, Sian Evans énekesnő erőteljes volt, meg kell állapítanom, élőben is jó a hangja.

Úgy tűnik az Edda Művek engedte saját útján a Subscribe zenekart (Pataky most inkább az UFO látomásokkal van elfoglalva), mert az MTV Ikon fellépés után a Kölyköd voltam című klasszikus Edda-szerzeményt a banda stúdióban is rögzíthette. A feldolgozás igen erőteljesre sikeredett, köszönhetően például az eredeti verzióhoz hűtlen reggae betéttel.

A VOLT fesztivál honlapján elérhető napi bontás! Lehet kinyomtatni, színezni, útvonaltervet írni, randit előre megbeszélni, esetleg direkt elkerülni színpadokat, kedvenc pultot kiválasztani. Ilyenek. 40 nap van hátra.

Az Axis Of Awesome nevezetű ausztrál komédiás formáció bebizonyítja nekünk az eddig is sejtett tényt, miszerint az igazán nagy slágerek mindig a legegyszerűbb dallamra íródnak. Az alábbi videón megannyi slágert hallhatunk a Let it be-től, az Under the bridge-n át a Poker face-ig. Mókás és megunhatatlan kis videó, avagy slágerek négy akkordból!

Július 14-én Budapesten lép fel az A-Ha, ebből kifolyólag érdemes átvennünk a velük kapcsolatos utolsó leckét. Tessék.

Évekig minden írás úgy kezdődött az A-Háról, hogy a kritikaíró vad bizonygatásba kezdett, hogy ez az A-Ha már nem a nyolcvanas évek butuska jólfésült szintipop együttese, hanem nagy ívű, aprólékosan kidolgozott zenét játszó norvég széplélek-zenekar. Ezt a fordulatot úgy tűnik, el lehet felejteni, mert az új A-Ha ízig-vérig szintipop, a számok nagy része akár 1986-ban is megjelenhetett volna.

Ez elsőre akár ijesztő is lehet, hiszen Morten Harket és csapata pont nem szintipopban volt erős (a nyolcvanas évek retro-bulijainak fő szereplője, a Take On Me egyértelműen az egyik leggyengébb dala az együttesnek), hanem abban a gazdagon hangszerelt, polírozott hangzású, hódító zenében, amit az 1991-es Everly Brothers feldolgozásuk, a Crying In The Rain óta csináltak.

A B-oldal történelmében már több eurodance cikk volt és úgy tűnik sose mondhatjuk ki, hogy megvolt az utolsó. Vendégszerzők ismét elővette a témát - mottója: "Amit 18 év után 300-szor meghallgatva se unsz meg, az rossz zene nem lehet és örök életedre elkísér." - pedig a dancefloort már többször visszaszuszakoltuk a kétkazettás magnóba, amiből kivettük az elemet... Na, most ismét visszatettük és a B-oldal Diszkópatkányok zakóba öltözött. Overdrive

Eurodance (ED) avagy Dancefloor (DF). Imádott és gyűlölt stílus, mely 1993-1996 között élte fénykorát, és üstökösként lángolva rajzolta át a mainstream/pop/dance/disco zene történelmét. Ezer fokon égett és égette rajnogóit is, aminek eredményeként gyorsan ki is hült, pontosabban utat nyitott más stílusoknak, és több ágra szakadva, továbbfejlődve élt tovább. Ezt objektívan bizonyítják a sokmilliós nézettségű videóklippek és a hozzájuk kapcsolódó gyakran többezres hozzászólások, ahol a világ minden nyelvén istenítik vagy hordják le a sárga földig. A csúcs 1994 tavasza és nyara volt, ekkor nem tudott az ember úgy rádiót hallgatni (az akkori Juventusban szinte csak ez szólt), vagy zenecsatornát nézni, hogy ne botlott volna bele egy 125-145 Bpm körül pulzáló, alapvetően női vokálból, férfi (általában afro-európai) „rap” betétből, és (jobb esetben) fülbemászó, gyakran a pattintott kőbalta bonyolultságát idéző szintetizátor dallamból álló ED számba, slágerbe.
 
A szerző tinédzserkora a fenti időszakra esett, ezért bevallottan és reménytelenül, szubjektívan és objektívan (elismerve rajongása tárgyának egyszerűségét, és hogy sok „selejtes” tucattermék is készült) bele van zúgva a műfajba.

Overdrive - a nyári táborok hangulatát is megidéző - TOP20-as dolgozata után, következzen az én TOP10 Dancefloor/Eurodance számom EVÖR, nagyjából időbeli sorrendben.

Elvesztette a rákkal való harcát a heavy metal egyik meghatározó figurája, a Rainbow és a Black Sabbath legendás énekese, Ronnie James Dio. 67 éves volt, nyugodjon békében! Szóljon neki a Heaven and Hell és mutassunk neki egy utolsó metálvillát!

Komolyan, eddig a Final Cut negyedik számával, a 'Hero's Return'-nel volt a legtöbb bajunk, hogy hogy tegyük vidámabbá. De az E Sávok ezen is felülemelkedett, és még itt is legalább félsikert aratott.

Ha már a 'Your Possible Pasts'-szal is elbántunk, mit nekünk a 'Hero's Return', gondoltuk az E Sávok legutóbbi recording sessionjén, mikor megszületett a Final Cute ötlete, és rögtön le is ültünk megvalósítani, egy menetben, mit nekünk idő és fáradtság, van elég viszkink és Unikumunk. Aztán persze nem sikerült egyben, a 'Paranoid Eyes'-nál kidőltünk; de ne aggódjatok, meglesz, ezentúl is számíthattok rendszeresen, minden héten új E Sávok-vidámságra. Szóval lendületből lenyomtuk az első három számot, de a 'Hero's Return' megakasztott egy kicsit. "Tettünk már valamit hatnyolcadba?", merült fel a kérdés, "hatnyolcadba, hamisan, Tom Waits-énekkel, az tuti vicces!" Kipróbáltuk, nem volt jó. Az akusztikus gitáralap már a 'Your Possible Pasts'-ban sem jött be, viszont annyit már megtanultunk ott is, hogy basszusalapra minimálzongorázással meg énekkel már el lehet indulni. Végül tehát ezen a vonalon kezdtünk gondolkodni Roger Waters következő háborústrauma-daláról, amiben megmondja ő nekünk, milyen is volt az a háború, vagy legalábbis milyen volt utána. Nem csak hogy nyomasztó ez a szám, a zenéje egészen rettenetes, ez a gitáralap, ezek a beütések (dobon) és behúzások (gitáron), ez a feszített, erőlködő ének: komolyan, akár a Momentary Lapse of Reasonról is lehetne, olyan rossz (mondaná az ember, ha Waters-től Gilmourig mindenkit meg akarna sérteni egyszerre).

Lou Reed idén júniusban Sydneyben, az operaházban olyan koncertet fog adni, ahol az ember számára hallhatatlan frekvenciatartományban szólalnak majd meg a hangok, ezért csak az állatok élvezhetik azokat. A koncert 20 perc hosszúságú lesz és csak kutyák lesznek a nézőtéren.

Lou Reed és felesége (az experamentalista zenészként ismert Laurie Anderson) a Vivid Live fesztivál keretében várja a blökiket, akik talán kibírnak 20 percet vonyítás és játékos huncutkodás nélkül. Elképzelem, ahogy a kutyákra felteszik a karszalagot, sört vesznek a pultnál, a koncert kezdéskor az első sorba rohannak, egymás nyakában csápolnak, majd kiabálják, hogy "vissza-vissza"... 

A koncert után éjjel 2 körül sétáltam haza és járt az agyam, még futott a koncert filmje. Tudtam, hogy akarok róla írni és azt is, hogy fogok, de akkor még nem ilyen jellegű cikkre gondoltam. A koncert utáni nap számos kritikát és fórum hozzászólást elolvastam és eléggé elszomorodtam. A legtöbb helyen azt lehet olvasni, hogy a koncert egy lapos hakni volt, a setlist nem volt elég jó, az új dalok szarok, Lars Ulrich maga és lábdobja pontatlan volt, kevés volt a fény és így tovább.

Hát, gyerekek, nem tudom. Azt eddig is tudtuk, hogy mi magyarok a 10 millió szövetségi kapitány országa vagyunk, valamint professzionális szinten értünk makrogazdasági és politikai kérdésekhez is, de azt nem gondoltam volna, hogy már a zenéhez is ilyen profin konyítunk. Sok mindent nem értek, de azóta hagytam időt átgondolni és azt hiszem megértettem: mi magyarok lófaszt érdemlünk, nem legendákat és nem szórakoztatást. A negatív kritika olyan fokára és magaslati lépcsőfokára léptünk, ahol a mindennapi életben is mindent jobban tudunk a másiknál, semminek sem tudunk örülni, féltékenyek vagyunk, nincs bennünk empátia, ellenségesek vagyunk és persze mindent körülvesz és beágyaz a NEGATÍV KRITIKA. A kulcsszó: negatív. Megéri 15 ezer forintért jegyet venni és utána CSAK kritizálni? Ennyiért megéri NEM JÓL ÉREZNI magunkat? Hát, nem tudom. A koncert előtt 3 nappal megnéztem a Metallica: Francais Pour Une Nuit című DVD-t, mely egy római kori amfiteátrumban, az Arenes de Nimes-ben adott előadás filmje. Mivel nem tartom magam elfogult metalikásnak - csak szeretem a zenéjüket - annak ellenére, hogy a DVD nézése közben már elállt a lélegzetem, mondtam magamban (én is negatív voltam!), "lássuk csak ezt meg élőben, ez mégis csak egy DVD, szépen meg van keverve, meg minden, az élő koncert AZ MÉGIS MÁS".