Július 14-én Budapesten lép fel az A-Ha, ebből kifolyólag érdemes átvennünk a velük kapcsolatos utolsó leckét. Tessék.

Évekig minden írás úgy kezdődött az A-Háról, hogy a kritikaíró vad bizonygatásba kezdett, hogy ez az A-Ha már nem a nyolcvanas évek butuska jólfésült szintipop együttese, hanem nagy ívű, aprólékosan kidolgozott zenét játszó norvég széplélek-zenekar. Ezt a fordulatot úgy tűnik, el lehet felejteni, mert az új A-Ha ízig-vérig szintipop, a számok nagy része akár 1986-ban is megjelenhetett volna.

Ez elsőre akár ijesztő is lehet, hiszen Morten Harket és csapata pont nem szintipopban volt erős (a nyolcvanas évek retro-bulijainak fő szereplője, a Take On Me egyértelműen az egyik leggyengébb dala az együttesnek), hanem abban a gazdagon hangszerelt, polírozott hangzású, hódító zenében, amit az 1991-es Everly Brothers feldolgozásuk, a Crying In The Rain óta csináltak. Még pár éve is úgy tűnt, hogy ők lesznek az egyetlenek, akik évtizedünk közepén nem a saját nyolcvanas évekbeli hangzásukhoz való szolgai visszatéréssel lesznek képesek a felszínen maradni, hiszen az utolsó lemezük, a 2005-ös Analogue helyenként kifejezetten karcos volt, sőt a tagok utóbbi években született szólólemezei is ezt a lassú-középtempós norvég merengést prezentálták. Annyit azért lehetett tudni, hogy Mortennek nagy álma volt újra egy olyan szintipopos lemez, ami jól megy a huszonöt éve változatlan hunyorgó kölyökképéhez, és az elmúlt évek youtube-os felvételei is arra engedtek következtetni, hogy a gitárokat újra szintikre fogják cserélni. Ehhez képest a Foot Of The Mountain című dal még pont azt a kilencvenes-kétezres évek míves hangzású A-Háját idézi, amit azóta szénné lopott mindenki Keane-től a Coldplay-ig: sok zongora, finom akusztikus gitár, hódító refrén - szinte látjuk magunk előtt, ahogy a U2 tíz év múlva ezt a refrént fogja lenyúlni legújabb bombasztikus kislemezéhez, ahogy tette azt 2000-ben a Beautiful Day-ben a The Sun Always Shines On TV-vel.

A Foot Of The Mountain névre keresztelt nagylemez aztán sokkal egyértelműbben fordul vissza a nyolcvanas évek közepére. Mindjárt az első hangok a The Bandstandben bántóan élesen idézik a Camouflage-t, a What There Is Modern Talking-hangzására pedig semmilyen mentség nincsen. Szerencsére a többi dalnál a szintihangzás inkább csak körítés azok köré a dalok köré, amelyek egészen kiválóan sikerültek. A címadó dal mellett a Take On Me-t idéző, ám annál százszor jobb Riding The Crest a legkellemesebb meglepetés, de kifejezetten erős az eső utáni tündöklő nyári reggeleket elemi erővel megjelenítő Sunny Mystery és a lemez közepén található két ballada (Real Meaning, Shadowside) is. Chris Martin is találhat a Foot Of The Mountain mellett olyan dalt, amiből meríthet némi ihletet (Nothing Is Keeping You Here, Mother Nature Goes To Heaven).

Az előző lemezek novemberi havasesőt bámuló hangulata után ez egy tipikusan nyári hangulatú album, és el nem tudom mondani, milyen jó érzés reggel, munkába induláskor az utca meggyfáit gondtalanul dézsmálni, miközben a Riding The Crest szól a fülemben. A 2009-es nyárról nekem a Cicada és az A-Ha aktuális lemeze fognak beugrani, és ennél többet popzenekar nem kell, hogy elérjen.

Írta: Szörfdeszka