A jobb későn, mint soha jegyében:

Már negyedszerre tették tiszteletüket nálunk a brooklyni kemény mesék Tinódi Lantosai, de 1995 óta kellett várniuk az ínyenceknek, hogy azt kaphassák, amit akkor kaptak. A közös nevező Bobby Hambel, a rosszarcú gitáros, aki nemcsak az összetéveszthetetlen és sokak által kopírozott mozgásáról híres, de azt hiszem nem túlzok, ha azt mondom, hogy Bobby nélkül a Biohazard félkarú, féllábú, félszemű, töketlen óriás.

Gondolom ezt azért, mert nem véletlen, hogy a Bobbyt nélkülöző éveik alatt egymás után cserélgették a gitárosokat, nem véletlen, hogy a nélküle készített lemezeknek nem igazán volt átütő sikerük és az sem véletlen, hogy a vele készített 3 lemez vitte őket a csúcsra és élőben hiába szántottak föl minden színpadot, titkon-nyíltam, de mindenki hiányolta Bobbyt az összképből. Talán még ők maguk is.

Idén 20 éves a Biohazard, nyilván jó alkalom volt, hogy turnéra induljanak és hogy a sarkon lévő olajos hordóban égő tűzre dobják a bírósági végzést, miszerint nem közelíthetik meg egymást bizonyos távolságra. Szerencsére így tettek, lekötötték a turnét és belevágtak abba, amit hozzájuk hasonló módón nem sokan tudtak, cunamiként dózerolni le az összes útjukba kerülő klubot.

Kétségeim voltak a koncert előtt. Ha valaki én elfogult vagyok velük szemben, mert fiatalságom több éve róluk szólt, volt olyan ismerősöm, aki azt hitte, hogy a Biohazard egy ruházati márka, mert szinte csak ilyen feliratú cuccaim voltak, a tetkókról már nem is beszélve. Aztán időközben kevésbé naivvá váltam, láttam én már karón varjút, hát még nyuszit fűben. Nem voltam meggyőződve, hogy nem csupán a pénz motiválja az egymásra találást és a jubileumi turnét - mert ugyebár a csapat hivatalosan fel is oszlott a "Means to an End" album után - így kicsit tartottam egy hakni érzéstől, amit már ugyanebben a klubban megtapasztaltam az Agnostic Fronttól.

Ha 100%-ban nem is tűnt el ez az érzés, de nem is érdekel, mert azt kaptuk, amit vártunk. Lehetnek akármilyen öregek, mondhatják őket bármilyen suttyóknak, a Biohazard az Biohazard marad, ezek a dalok örökérvényűek, nem kopnak, úgy horzsolnak, mint Puff Daddyt az aszfalt abban a klipben.

Amikor az intro alatt Bobby nem bírva az adneralinnal, tett sietve egy kimért kört a színpadon maga elé nézve, sejtettem, hogy az fog jönni, ami már a 90-es évek elején egybeforrt a 'hazarddal. Nem is kellett sokáig várni a tejútrendszer egyik legjobb nyitó nótájára, a "Shades of Grey"-re, mindenkinél beindult a Pavlovi hardcore reflex. Utána viszont a felgyülemlett energiát egy meghibásodott kontroll láda próbálta kordába fogni, a kitörést pedig a helyi keverős volt kénytelen elviselni. Színpadról le, majd pár perc múlva fel. Bobby meglepően nyugodtan hálálkodik, Evan anyázik, majd a show folytatódik.

Jönnek sorba a nagy klasszikusok, Bobby pörög, szólózik, a hangzás egyre javul, majd a végére eléri az elvárt szintet. "Five Blocks to the Subway", előtte sztorizás, a melós ember a kemény ember. Így igaz, ezt már Lorenzo Anello is megmondta a Bronxi mesében. Egy rajongót a színpadra húznak, kérhet számot, a nevében is köszönöm a gesztust. Ráadás, "Punishment", "Hold My Own", mi más. Vége. Már azt kezdtem hinni, hogy a "How It Is" nélkül kell lefeküdnöm, majd a szétszerelés alatt álló színpadra visszajönnek, elnyomják.

Ezután az este után végleg bebizonyosodott, hogy a Biohazard számomra végleg olyan, mint Lenin: élt, él és élni fog. Hitelesek voltak, az üzenet 20 éve nem változott, ráadásul állítólag lemezt készítenek, majd jövő nyáron visszajönnek. Viszlát srácok, Bobbynak külön üdv!

Hazafele már nyugodt lélekkel mentem, a legenda meghajlott maga előtt, a rajongók előtt, ellátta feladatát.

Sajnos a budapesti koncertről az elfogulatlanok számára is élvezhető videót nem találtaltam, így küldöm azt, amiben minden benne van, ami a Biohazardot jelenti. Akinek eddig homályos volt, hogy miről is beszélek, annak egy 95-ös, Magyar Narancsban megjelent, azóta is őrzött és sokszor átolvasott interjúból idézek: "Beethowen is hardcore volt". 

Biohazard: Shades of Grey