Lüktetés - ahogy a szambában is van valami, amit több mint 20 év zenével való foglalkozás után sem fogok felfogni, hacsak valaki el nem magyarázza. A csárdásba is bele van kódolva egy olyan pulzálás, amit az egész világ megérez, de csak az érti, aki itt született. (Tehát nem Ecuadorból írom a posztot.)

Vannak országimázs legendák, akikre fiatalon felnézünk, akikről "érdekes adatokat" jegyzünk meg, és akik aztán - hacsak szakmánk nem visz pont hasonló irányba - szépen lassan kitotyognak legtöbbünk életéből, és csak néha néznek be kalapot emelni. Ilyen Kodály Zoltán, aki évekig heti öt énekóra, három kórus és néhány hangszeres zeneóra mellett megkerülhetetlen volt, aztán részemről könyékkel kitolta őt a jó pozícióból Oscar Peterson vagy Miles Davis.

Kisgyerekként újra és újra fel kellett nekem tenni az 5-ös "trekket" a Háry János bakelitről,  követeltem. A mai napig, ha meghallom, azonnal látom magam előtt a feszes huszárt, akinek büszkébben áll a bajsza, mint saját elmondása szerint Snoop Dogg fasza, és videoklip helyett mondjuk a Szegedi Szabadtéri Játékokon a Dóm téren járja a táncot Örzsével (akivel Háry hiteles sztorijait tekintve nem hiszem, hogy egy-egy lopott csöcsörészésnél komolyabb témázásokig jutottak). Képtelen vagyok ezt a zenét hallgatva mást elképzelni, mint fekete, fehér és piros színek büszke járását. A magyar tangó, ami előtt térdre kényszerül a zenehallgató világ. Éppen olyan szenvedélyes, és a szereplőt és a nézőt is magával ragadó. Mi jobb bizonyíték, mint az, hogy itt vagyunk, élünk, arra, hogy a kocsma falának támaszkodva és a kukoricásban is lehet úgy szeretkezni, mint a pampák bokraiban. Szoktak is.

Vannak, akik életüket részben Kodály munkásságának komolyabb tanulmányozására, vagy a néptáncok magával ragadó bemutatásának szentelik. Tudom, hogy nem ott van a helyem, de irigylem őket ezért, és biztatok mindenkit, hogy ne gondolja, hogy erre csak gyerekkorában van szüksége: tegye tiszteletét minden 5-10 évben, hagyja, hogy Kodály beköszönjön életébe, és kalapot emeljen.

NEM a háziorvosnál és a postán sorban álló hőbörgés, a körfolyosókról visszhangzó elégedetlenkedés és a BKV ellenőr pillantása a magyar virtus (vircsaft)! A szenvedélyünket a borba, a zenébe és a táncba kódoltuk bele. Mint a nemzet DNS-e, minden korty, minden néhány hang és 1-2 lépés teljes értékűen tartalmazza az üzenetet, és mindnyájunkban megvan a kulcs, hogy meghalljuk a hangját, ha megízleljük. És megvan bennünk az akaraterő is, hogy a negatív üzenetek közt pozitívan gondolkodjunk, hangulat-fotoszintetizáljunk, hogy jól érezze magát tőlünk bárki, aki ránk néz. Magamat Európa polgárának és a világ gyermekének tartom, bárhol jól érzem magam, és bárkit tudok szeretni. De jól esik, hogy bizonyos tehetségek meg tudják láttatni az egzotikumot a saját népem művészetében is. Hogy az jusson eszembe, egyszer de szívesen elutaznék oda, ahol élek, hogy megnézzem, milyen! Na ilyen patent gyerek "Országimázs" Zoltán, ezzel az érzéssel legalább annyira odacsap az asztalra, mint azzal, hogy a Japán gyerekek szolmizálni tanulnak, a Kínai kóristák pedig magyarul énekelnek.

Kodály Zoltán - Háry János (Intermezzó)