Ha már elmulasztottam megemlékezni a magyar rockzene egyik alapvetéséről, a Vadászatról, amely tavaly volt 25 éves, vezeklésként hadd számoljak be Hobo friss kiadványáról.

Előrebocsátom, hogy ez nem a HBB, és ezt jobb, ha tudatosítod magadban. Hobo nem követte el azt a hibát, amit Axl Rose az egyébiránt kitűnő Chinese Democracy-val, és ezt az anyagot – nagyon bölcsen – szólólemezként zúdította a gyanútlan hallgatóra. Ennek azért van jelentősége, mert a Circus Hungaricus erőteljesen eltér mindattól, amit a HBB-től megszokhattunk: ennyire változatos, színes lemezt Hobo még nemigen készített, ráadásul a körítés, vagyis a zene még sosem volt ilyen sötét hangulatú és modern! És ez így nagyon jó!
Hobo bátorságát mindig is nagyra értékeltem. Emlékezzünk csak a Ghymes-sel elkövetett szépséges Bakaballadára, a megrázó József Attila lemezre vagy mondjuk a M.É.Z-zel közösen készített ír kocsmadalokra.  Így már nem is annyira meglepő, hogy Hobo újra szűknek érezte a teret, és szétfeszítette a blues börtönrácsait. Ami számomra örömteli, hogy ismét valami új felé fordult - esetünkben ez a modern rock zene -, és hatvannégy évesen kiadta eddigi legkeményebb lemezét! Baaaaaz!

Persze nem Hobo iratkozott be egy grunge gyorstalpalóra, hanem megtalálta azt a roppant tehetséges zenészt, aki nagy tisztelettel, ugyanakkor pimasz bátorsággal nyúlt a komor szövegekhez, és mind hangzásban, mind dallamvilágában abszolút friss, korszerű dalokat formált belőlük. Ez az úriember nem más, mint Madarász Gábor, aki zeneszerzői tehetségéről már többször is tanúságot tett. De amit itt összehozott, az tényleg meglepő. Fantasztikusan ráérzett Hobo mondanivalójára, és olyan egységbe kovácsolta a zenét és a szöveget, hogy az párját ritkítja. Azt gondolom, Hobo is elégedett lehet végre (sokszor panaszolta korábban, hogy némely szövege nem kapta meg az őket megillető zenei kíséretet, s így nem ütöttek akkorát). Madi nemcsak zeneszerzésben, de gitározásban is topon van, riffjei, szólói élményszámba mennek. Maximalista törekvéseit jól illusztrálja, hogy a felvételek során tucatnyi különböző gitárt és jó pár különböző erősítőt vetett be, hogy mindenhol megtalálja a leginkább odaillő hangzást.

A megbolondult világot leíró dalokat a cirkusz metaforájával laza koncepcióba foglaló lemez szarkasztikus intro-val indít, majd erős Rolling Stones hangzással robbant a Kéne egy világszám. Nyilván nem véletlenül, de ezt is olyan tempósan, dögösen teszi, hogy kicsit sem zavar (a Rollingtól csak Keith Richards nyilatkozatait szeretem). Ráadásul a lemez többi részében kb. annyi a blues, mint mogyoró a sportszeletben:  nyomokban fellelhető. Ellenben kapunk jó néhány mélyre hangolt riffet, technikás szólót, a Madárijesztő pedig már a Tankcsapda súlyosabb dolgait közelíti! Tényleg nagyon kafa, hogy Hobo ilyet…, az ember el sem hiszi!
A keményebb darabok mellett azért más is akad, például néhány lazább nóta, mint a Sorozatlövő, amelyek könnyítik a lemez súlyát (mondjuk, személy szerint én örömmel fogadnék egy olyan lemezt legközelebb, amin semmi sem puhítja a hatást). Továbbá Hobo megírta élete legsz(erelmes)ebb dalát, Az oroszlánszelídítő vallomása a balerinának címmel, ami egyrészt azért jó, mert nagyon szép és őszinte, másrészt meg azért, mert azt sejteti, hogy az örök lázadó is élhet szeretetben és harmóniában. A másik lírai csúcspont a Bolondok hajója, amiben Rúzsa Magdi énekel duettet Hoboval, és tényleg csak csettinthetünk, mert Magdi teljesítménye fantasztikus,  pikáns ellentét feszül a két hang között, miközben mégis harmonikusan olvadnak egybe. Gyönyörű.
Több dal (Késő van már, Nagy vihar jön, Bolond lett a bölcsből) is szól Hobo keserűségéről, csalódásáról, amelyet a rendszerváltás utáni Magyarország ébreszt benne leszerepelt politikusaival, megalkuvó művészeivel, kulturálatlanságával és lehangoló viszonyaival. Ezek mind zeneileg, mind szövegileg egyaránt ütősre sikerültek („Késő van már, ne hívjuk az Istent, Késő van már mi basztunk el mindent”). Hobo nem kíméli sem magát, sem zenész kortársait (Vén marhák), cinikus szellemességgel oszt mindenkit.

Ha egy dalt kéne kiemelnem, az mégsem az eddig említettek közül kerülne ki. Jelenleg a Merlin-re vagyok teljesen rákattanva: az önéletrajzi utalásokkal tűzdelt dalban a legendás mágus alakját felhasználva zseniálisan fogalmazza meg, mitől beteg ez a világ, s a szöveget édes-szomorú zene kíséri.

A kiváló hangzás mellett (hangmérnök: Rozgonyi Péter), hadd dicsérjem a borítót is. Egy kritikában Harry Potter hangulatot említett a szerző, én továbbmegyek: nálam Stephen King ugrik be a romos madárijesztőről és cirkuszi sátorról. Félelmetes és gyönyörű. Itt is érvényesül az az összhang, ami a lemez legnagyobb erénye. Mert kérem, itt minden klappol! Ha készítettem volna listát 2009 legjobb lemezeiről, A Circus Hungaricusnak biztos helye lenne a legjobb tízben.