Már hónapok óta vágytam valami új zenére, valami frissre. Valamire, amitől libabőrös leszek, és mindenkire rá akarom majd sózni, hogy "ezt meg kell hallgatnod!!!" Már az összes általam elérhető trip-hop, lounge, és hasonló műfajú válogatást beszereztem, és végighallgattam, hátha valami újba botlok, de semmi olyannal nem talákoztam, amit már ne hallgattam volna rongyosra.

...majd egy januári napon a legnagyobb zenei szerelmem, Bonobo kiposztolta facebook-ra új albumának beharangozó számát. Eyesdown. Erre volt szükségem. Hetekig csak ezt hallgattam. Egy alig több, mint 2 perces számot pörgettem a lejátszómon folyamatosan, és magam sem hittem el, de képtelenség volt megunni. Úgy vártam az album megjelenését, mint a megváltást, és ez a héten el is jött. Szinte biztos, hogy sokan nem értenek velem egyet, de meg merem kockáztatni, hogy az év albumát sikerült összehoznia Simon Green-nek, annak ellenére is, hogy még igencsak az év elején járunk.

Ha be kellene sorolni valahová, azt mondanám, downtempo, és trip-hop, de sokak szerint hangzásvilága messze túlmutat a fixált zenei stílusokon. Szerzeményeiben leginkább keveredést hallhatunk, downtempo, dub, és funk, némi népzenei elemmel, legyen az szitár, vagy a Black Sands-ben domináló hegedű. Igazi nyugalmat árasztó zene, rengeteg ütemmel. Amivel a legjobban jellemezték: "Mintha Amon Tobin fölött kisütött volna a Nap".

Ez a srác egy igazi istenadta tehetség. A 90-es évek végén még csak 19 éves, mikor Brightonba költözik, és a partyk világa miatt otthagyja a festést a zenélésért. 2001-ben jelenik meg az első studióalbuma Animal Magic címmel, még a Tru Thoughts kiadónál, majd az album, melyet egymaga hangszerelt, a downtempo úttörőjévé tette, és felhívta magára többek között Mr Scruff figyelmét is, aki gyorsan át is csábította a Ninja Tune-hoz. Itt kiadta újabb albumát, Dial 'M' For Monkey-t, majd 2005-ben az a megtiszteltetés érte, hogy ő készíthette el a Solid Steel sorozat következő remix-albumát. 2007 májusában hozzánk is ellátogatott, és a Merlinben bemutatta Days To Come című alkotását, melyet Gilles Peterson hallgatói az év albumának választottak. A mai napig ostorozom magam, amiért nem tudtam résztvenni a koncerten, és azóta is lesem a koncerthelyszíneit, hátha köztük lesz Budapest, amire talán némi esély is lesz így, hogy megjelent negyedik studió albuma, a várva-várt Black Sands.

Igen magasra tette a lécet ezzel a lemezzel, és képes volt egy olyan anyagot létrehozni, ami újabb meghatározó eleme lesz ennek a rétegnek. Már az album legelső két száma olyan hatással volt rám, hogy legszívesebben zokogtam volna, és feLhívtam volna minden ismerősömet, hogy kötelezően meghallgattassam velük. Rettentő erős érzelmek dominálnak a hangszerelésben, köszönhetően Green zeneszerzői tudásának, és az élőhangszeres zene modern/digitális elemekkel való trükkös keverésének. A hegedűs Prelude/előjáték rögtön elvarázsolja az embert, és ez folytatódik a következő számban, a Kiara-ban, ami kap egy jó mély ütemet, és ez meg is adja a hangulatot az egész albumhoz. Szóval most tessék rákeresni az album első két számára, leülni nyugodtan a fülhallgatóval együtt, és csak hallgatni. ... Ugye megmondtam? :)

Az albumon közreműködik a csodálatos hangú Andreya Triana is, többek közt az album előfutárában, az eyesdown-ban, amit Andreya hangja tesz igazán fantasztikussá. Csak egyetlen rosszat tudnék mondani a számmal kapcsolatban, mégpedig a videót. Az egész egy sámános-erdős, kissé tudatmódosult állapotban lévő látomás, és bár értem én a koncepciót, hogy végre itt a tavasz, és ez a madártollas lányka az előfutár a zenével együtt, de nekem sajnos nem hozza át azokat az érzelmeket, amit a zene adott kép nélkül, még januárban.

A másik totális szerelem a lemezen az 1009. Erről a számról csukott szemmel meg lehet mondani, hogy Bonobo, de amellett annyira angol, hogy egy olyan anglománnak, mint én, csakis gyönyört jelenthet.

Összeségében kötelezővé tenném a terjesztését, hogy mindenkit megfertőzzön a majmok királya.

Írta: Zsüli