Nem szoktunk cikkeket utánközölni, de az alább olvasható szösszenet, egyrészt nem cikk, másrészt igencsak megragadott. Stílusában, mondanivalójában mintha B-oldal szerző írta volna. Pedig nem. Aczél Endre tollából származnak ezek a sorok. Mivel a B-oldal törzsközönsége feltehetően nem hallgatja szombat kora délután a Klubrádió sajátos nosztalgiaműsorát az Aczélsodronyt – én is csak véletlenül botlottam bele – gondoltam, kiteszem ide Aczél Endre rádiós jegyzetét. Méltó arra, hogy közöljük, egyenesen ide kívánkoznak az alábbiak.

"Mindig azt gondoltam és hirdettem is, hogy a 80-as vekben tört fel a popzene a mindmáig meg nem haladott csúcsokra. Igen, a Dire Straits, a Queen, Michael Jackson, a U2, Sting és ezernyi nívós sztár mögött ott ólálkodott ennek a milliárdos üzletnek a végzete, a csakhamar beköszöntő zenei nulla, amely az igazán lesújtó 90-es években tetőzött. A nulla-hullám etalonja az én szememben változatlanul a Modern Talking nevű kétszemélyes német banda. Két álmodozó pillantású fiatalember, a szőke Dieter Bohlen és a napbarnította Thomas Anders, vattába csomagolt, fejhang kórusoktól kísért diszkóritmusos-szintetizátoros szívbemarkolóan egyszerű dalocskákat alkotott. És a közönség – mintha csak erre áhítozott volna réges-rég – milliós példányszámban vásárolta föl a lemezeiket. "Te vagy a Szívem, Te vagy a Lelkem", vagy épp a Cheri Cheri Lady… emlékszik mindenki. Cukorka és giccs. A legprimitívebb dallammív, plusz kötelezően 120 lüktetés percenként. Ez volt a recept, könnyen leírható és követhető. Annak idején a hamburgi Spiegel azt írta: a popüzlet örök titkai közé tartozik, hogy a fél világ, Norvégiától Venezueláig, Izraeltől Mexikóig, Franciaországtól Namíbiáig miért ölelte keblére ezt a két puhatestűt. De így történt…

Drágáról olcsóra váltottunk, a zenei truvájokról az egyhangúságra. Becsületére legyen mondva, Dieter Bohlen – az évi 25 millió márkát betakarító üzletember – soha nem is tagadta, hogy a dalaik egyformák, illetve ahogy mondta: "nagyon hasonlítanak egymásra".
Bizony-bizony. Mint két lakodalmasrock-szám. Ha valaki nem vette volna észre, a Lajcsi által alapított műfaj – műdalok rockosítva – egy ugyanazon hangzásra épít. Arra, amit fentebb leírtam. A feltalálók a Modern Talking kettősében keresendők, a többiek epigonok. De itt nemcsak a fejhangról, a szintetizátorról, a 120-as lüktetésről van szó, hanem – esztétikailag szólva – a formák mérhetetlen leegyszerűsítéséről, ősemberi primitivizálásáról, az ingerküszöb minimálisra alacsonyításáról a gejlségről és a giccsről, arról amit a Spiegel "zeneileg elszegényedett emberek lombzúgásának" nevezett.
Még nem is ünnepelte tizedik születésnapját a Modern Talking, amikor a rendszerváltás utáni Magyarországon minden piac a lakodalmas rockal volt tele. Úgy vitték a kazettákat, mint a cukrot. Minden esküvőn a Lajcsi kazetták voltak a kötelező menüpont. De ez még hagyján…

Nekem történetesen nem azzal van bajom, hogy volt és van lakodalmas rock, hanem azzal, hogy az elmúlt tíz évben föltűnt magyar popegyüttesek 90 százaléka abszolúte és maradéktalanul a Modern Talkingtól megszokott hangzást utánozza. Nem mondok persze neveket, de nézzenek végig a kínálaton: ami zenei igénytelenségben és giccsben produkálható, az mind ottvan. A különbség legfeljebb annyi, hogy az epigonok nem keresnek annyit, mint az ősök, akiket én nemes egyszerűséggel a Közízlés Megrontóinak neveznék. Viszont keveset se keresnek. Nagyon jól beilleszkednek abba a kultúraépítő trendbe – ez persze színtiszta irónia – amit a kereskedelmi televíziók képviselnek Magyarországon. Pontosan azt a színvonalat nyújtják a szappanoperákon, a valóságshow-kon és kibeszélőműsorokon, na meg C-kategóriás akciófilmeken nevelkedő közönségnek, amit az megkíván és megérdemel. Én előbb-utóbb szobrot emelnék Bohlennek és Andersnek."