Ozzy Osbourne idén töltöti be a 62. életévét. Kész csoda hogy ezt megérte mert rengeteg balhéja volt a drogozás, ivás és nem mellékesen a csajozás miatt. Mindeesetre még él és (többé-kevésbé) énekelni is tud. Lássuk milyen is volt a sikolykoncert.

Bemelegítő zenekarként az általam kevésbé ismert Room of Mad Robots zajongott a színpadon. Hosszú ideig gondolkoztam mit lehet róluk írnide semmi jó nem jutott eszembe. Elmentem a myspace oldalukra felfrissíteni a tegnapi emlékeimet de aztán arra jutottam vagy jót vagy semmit így maradjunk annyiban ott voltak de kedvet nem csináltak semmihez már ami a zenéjüket illeti. Átolvasva az utóbbi cikkeimet úgy tünik mintha az előzenekarokról csak rosszat tudnék írni pedig ez a probléma rajtam kívülálló. Arra hogy nem én vagyok elfajoztt több példát is tudnék mondani (magyar előzenekarokról is) akik kifejezetten tetszettek. Nem lehet tehát a lecsavart hangerőre, a kevésbé fogékony közönségre vagy más ilyen marhaságra fogni ha egy zenekar olyan hangot csikar ki a hangszereiből ami nem teszi közkedveltté, pedig egy ilyen fellépés akár egy világkarrier kezdetét is jelentheti, jelenthetné.

Szünet, színpad átszerelés, boldogmosoly, sörvásárlás, pólóárusok. Tömeg nem volt de olyan 7000 ember azért megjelent és várta hogy történjen valami. Még égtek a sportaréna nézőterén a reflektorok és szólt a háttérzene (én speciel imádtam hogy az ACDC ment bár nem értettem most akkor ki-kihez csinál ezzel kedvet) és a roadok tettek-vettek a színpadon mikor valaki beleüvöltött a mikrofonba. Biztos ez is próba, senki sem foglalkozott vele. Két-három üvöltés után egyszercsak megjelent Ozzy, gondolom megunta ügyet sem vetünk a hangjára és ekkor kapcsoltak a technikusok is hogy már elindult a show. Villany le, hang fel és a mostani “Are you OK?”-ra végre magára talált a közönség és harsány üvöltéssel üdvözölte. Megszólaltak a Bark at The Moon kezdőhangjai és már dübörgött is a zene a hangfalakból. Gyorsan sort kerítek a körítésre mert hosszú percekig csak döbbentem ültem a helyemen. Hangfalból szépen el volt látva a színpad, ha jól számoltam 16 darab Marshall volt felhalmozva, reflektorból is körbe voltak építve, világított is mindegyik rendesen, volt egy hatalmas gong is a dobos mögött ami most kimaradt a műsorból és azt hiszem ezt a témát itt le is lehet zárni. Ami engem a székemhez szögezett az maga OZZY volt, a megjelenése, hangja és a színpadi jelenléte. Hangja nem volt. A mondat után pont van ami azt jelenti régen sem sok volt neki de most aztán még annyi sem hogy akár énekelni is tudjon, szerintem még a beszéd is nehezen mennne neki ha az utcán összetalálkoznánk. Járni sem nagyon tudott, a legvadabb attrakció tőle mikor a mikrofonba kapaszkodva rugózott, pont úgy mint az 1 éves rokon kislány aki a kezemet fogva igyekezett állva maradni. A különbség kettőjük között az hogy az egyik még csak most tanul a másik meg már elfelejtett. Néha ide-oda mászkált de én inkább csak ténfergésnek hívnám mert szemmel láthatóan még előtte sem volt tiszta éppen merre tart. A számok közti szünetekben pedig olyan volt mint egy régi felhúzhatós játék, ugyanazt a két mondatot ismételgette egész koncert alatt. Segítségképpen zenekara kitett magáért, például félidőben hatalmas gitár és dobszólót is hallhattunk ami egyenesen fenomenális volt köszönhetően a külön is bemutatott Gus G gitártudásának.

Bevallom az első fél órában nem voltam én sem teljesen beszámítató míg ezt meg nem emésztettem de aztán sikerült helyretenni magam. Ozzy Osbourne kétségtelenül a világ egyik csodája. Csoda hogy még él, hogy lábra tud állni és annyira formába tudja magát hozni hogy kiálljon a színpadra. Itt történt számomra a megvilágosodás is mert megszólaltak a Crazy Train általam imádott első hangjai és hirtelen belémvillant nem azért jó ez a koncert ami van hanem azért ami VOLT! Az Iron Man, az Electric Funeral, a Planet Caravan mind a rockzene legendás számai és mindet az előttem a színpadon álló Ozzy énekelte, az ő hangja és egyénisége tette világhírűvé. Úgy néz ki ahogy kinéz, azt csinál a színpadon amit tud de nagy összegbe merek fogadni ez élete utolsó körütja és ha most nem akkor soha többé nem láthatom őt koncert közben.Abban a pillanatban hogy sikerült helyre tennem magam és mint egy bűvös kocka összeállt minden a fejemben már nem a fals hangokra vagy a nagypapás togyorgásra figyeltem hanem a ZENÉRE, így nagybetűvel ahogy írtam. Ettől kezdve fellépése minden pillanatát élveztem, sikoltoztam én is mikor slaggal locsolta a tömeget és pajzán kacsintással élveztem mikor hátrament két nagy vödör hideg vízért. A locsolásból ő sem maradt ki, többször összehabozta a haját és a színpadot is sikerült párszor beterítenie. El is fogyasztott 3 mikrofont, lehet emiatt volt hogy egyik-másik szám közben nem lehetett jól hallani a hangját. A Mama Im Coming Home alatt vadul lobogtak az öngyujtók, a Shot in The Dark gitárstzólója kifejezetten tetszett és a koncert végi záró Paranoid egyenesen zseniális volt. Olyannyira magával ragadott az élmény hogy még régi szokásommal is szakítottam és vettem magamnak egy emlékpólót hazafelé.

Ozzy Osbourne fantasztikus hangulatú és valószinűleg utolsó magyarországi koncertjét az tudta igazán élvezni aki nem csak szimplán őt látta fellépni hanem lelki szemei előtt ott lebeg az elmúlt 40 év zenei teljesítménye is.